Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Vanyó László: Szent Ágoston krisztológiája és lehetséges forrásai (I. rész)
VANYO LÁSZLÓ Szent Ágoston krisztológiája és lehetséges forrásai I. RÉSZ 1. Helye a krisztológiai dogma történetében: Szent Ágoston azért ״érdekes” alany a krisztológiai dogma történetében, mert Khalkhedon (451) előtt fogalmazta meg nézeteit, amelyek azonban Nagy Szent Leo Tomus ad Flavianum-a közvetítésével hatással voltak a khalkhedoni dogmára is. Ugyanakkor a hippoi püspök meglepően tájékozottnak bizonyult a latin Nyugaton, amelyet messze nem borzoltak fel annyira a Keleten ezekről a kérdésekről folytatott viták, főleg az apollinarizmus. Ágoston antiapollinarizmusa bizonyos mértékig magyarázható Szent Ambrus ״De incarnationis dominicae sacramento” c. írásának ismerete alapján, de az már nem magától értetődő, miért ismételt annyiszor antiapollinarista formulákat késői írásaiban, beszédeiben, mikor az apollinarizmus nem volt annyira elterjedt irányzat Nyugaton. Az még különösebb, hogy első látásra krisztológiai terminológiája ugyanolyan ״heterogén”, vagyis az antiochiai ״duophüszitizmúsra” emlékeztet, mint pl. Nüsszai Szent Gergelyé, számos formulája szinte szószerinti hasonlóságot mutat, miközben eddig Nazianzoszi Gergely beszédeinek ismeretét bizonyította nála a kutatás. Ennek az egyéni és egyedi tanfejlődésnek a legsajátosabb paradoxona, hogy míg korai írásaiban szinte ״tévedhetetlenül” használni látszik az antiochiai ún. ״duophüszita” terminológiát, ״susceptio”, ״assumptio”, amelyek a görög ״analépszisz” és ״proszlépszisz” terminusoknak felelnek meg, késői korszakában, 412 után, megjelennek szakszótárában olyan kifejezések, mint a ״mixtura” és az ״unió” (mixisz, hénószisz), amelyek közül az első Nazianzoszi Szent Gergely jellegzetes terminusa volt, a második pedig a Keleten folyó viták kulcskifejezése, amellyel viszonylag ritkábban élt. Ágoston kezdettől fogva használta a ״persona” fogalmat, amelyet mi ma a személyre értünk, de azért látszik ״problémamentesnek” krisztológiája korai fejlődési szakaszában is, mert ennek a fogalomnak ekkor még nincs metafizikai mélysége nála. Pillanatnyilag tegyük félre azt a kérdést, hogy milyen nehézségeket támaszt számunkra ma még a Boethius-féle személy-definició (individuum rationale subsistens) is. Jézus Krisztus személyének egysége ugyanakkor egyértelmű Ágostonnál. A ״persona” szerepválallást, megnyilatkozási módot jelent, amely mögött az agens mindig az ״isteni Bölcsesség”, a ״persona” eszköze.1 Sajátos paradox helyzet: ״monofizita” jellegű krisztológia az antiochiai terminológia ״persona”- jában. 1 1 Jellegzetes kifejezései: ״hominem suscipere”, ״hominem agere”, ״corpus agere”, ״hominem gerere”, ״apparere in homine”, ״susceptio inferioris personae”, ״nubilum carnis nostrae assumptio". Krisztus ״Magister Veritatis”, a ״redemptor” fogalmát még Ágoston nem használja. A bűn fogalma is theocentrikus, nem krisztocenlrikus. Krisztus az ״illuminatio” forrása és eszköze. Az ״alászállás" azonos a ״persona” felvételével. A Fii 2,7 ״kiüresítését” megkísérelte ujplatonikus fogalmi tartalommal megtölteni. Vö. De gén. contra Manich. 11,24,37: ״Semetipsum exinanivit"; quia non in ea dignitate apparuit hominibus, in qua est apud Deum Patrem, blandiens eorum infirmitati." 52
