Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Vanyó László: Szent Ágoston krisztológiája és lehetséges forrásai (I. rész)
A mondottak alapján az a kritikus kérdés merül fel, mely az egyházatya nézeteinek fejlődése szempontjából a leglényegesebb: Miként értette a ״persona”/״proszopon” felvételét (assumptio, susceptio), és a ״felvételnek” milyen kapcsolata van az ״egyesüléssel”/״egységgel"? Szükséges megjegyezni: a görög ״henószisz” és a latin ״unió” jelenthet absztrakt, statikus ״egységet”, de jelenthet dinamikus folyamatot az ״egyesülés” értelmében. Az absztrakt ״egység” a természetek egységénél kielégítő, de a személyi egység mindig feltételezi annak folytonosságát, dinamikus tartalmát.2 A természetek egysége a ״működések” egységét jelenti, a személyi egységben azonban az egyesült természetek működése a cselekvések horizontjában jelenik meg. Ágoston egész gondolkodásmódjára az analízis iránti érzék és a személyes orientáció a jellemző. Krisztológiai nézeteinek fejlődésében mindkét tényező közrejátszott, ezeknél azonban fontosabb a mind tudatosabb alkalmazkodás az Egyház tanításához. Korai műveiben inkább bizonyos filozófiai kozmopolitizmus érzékelhető, püspöksége alatt kiadott munkáiban túllép mind a filozófiai kozmopolitizmuson, mind az afrikai lokálpat- riotizmuson, és tudatosan a katolikus Egyház - mely felöleli Keletet és Nyugatot - teológiáját kívánja képviselni. Az egyházatya tanulmányozása általában két akadály leküzdésével jár együtt: az egyik életművének terjedelme, a másik - köztudottan - forrásainak nem ismerése, mert aki esetleg jól ismeri az ágostoni életművet, de nem ismeri a kortárs görög egyházatyák írásait, annak nem is tűnnek fel a hasonlóságok. Az első következménye, hogy a tanulmányok többnyire mindig valamilyen aspektust jelenítenek meg, vagy egy-egy terjedelmesebb művére korlátozódnak a kutatások a források feltételezése nélkül, a második következménye, hogy Ágoston minden nagysága mellett izolált tekintély a 4-5. század egyházában, és nemcsak a görög kortársaktól, hanem a latinoktól is elszigetelt jelenségnek tűnik, ez utóbbiaktól pontosan azért, mert mindenkit felülmúl tekintélye és jelentősége. A kortársak személye iráni megbecsülése és értékelése minden további nélkül elfogadható reálisnak, de nem jelenti azt is, hogy mivel ők nem ismerték olvasmányait és forrásait, hanem sokszor be is tanulták beszédeit, Ágoston maga ne használt volna forrásokat. Ezek miatt a szempontok miatt a ״magányos zseni” benyomását kelti, miközben formulái feltűnően hasonlítanak a kortárs görög egyházatyák megfogalmazásaihoz. Az ״immanens”, csak Ágoston műveire támaszkodó megközelítési módok túlságosan is pszichológiai és történelmietlen Ágoston-kép kialakulását eredményezik, amelynek keretén belül mindent az egyéni zsenialitásra kell feltenni. Ezért a ״forrás"-kérdés mindmáig igen aktuális a legnagyobb latin egyházatya esetében.3 Ha krisztológiájáról beszélünk, akkor előzetesen a következőket kell megjegyezni: 1. közvetlenül a 3. Egyetemes Zsinat előtt vagyunk, a 431-es Efezusi Zsinatra Ágostonnak elment a császári meghívó, de Hippo vandálok általi ostroma és halála miatt nem tudta átvenni és lehetetlen volt részvétele, pedig 415-ben levelet váltott a kor krisztológiai 2 Az ״egység" vagy ״egyesülés" fogalma érinti már az isteni- és emberi természet benső kapcsolatát a személyi valóságon belül, vagyis hogy az emberi természet vegetativ-, sensitiv-, rationalis képességeivel milyen egységet alkot. Az emberi természetben az értelem irányítja az akaratot is, és a krisztológiai vitákban mindig felmerültek ezek a kérdések. Amíg csak az ember szellemi természetéről beszéltek, könnyű volt általában a két természet egyesüléséről beszélni, nehezebbé vált a kérdés, amikor az emberi és az isteni akarat viszonyát kellett tisztázni. Ez utóbbi nem is annyira a ״természeti egység”, inkább a ״személyi egység” princípiuma. 3 PELLEGRINO, M., sürgetése Ágoston forrásainak kutatását illetően: vö. Leprobleme de sources, Augustinus Magister, Paris 1954, III, 51-58. 53
