Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Krisztus és filozófusok. A filozófiai krisztológia egy tipológiájának lehetséges vázlata
keresztény tudat tartalmára, továbbá mint valamiféle vallási jelenségre, aminek leírása akár a vallástudományra vagy a teológiára is tartozhatna, s a fenomenológiai szemlélet tűk- rében más tudományokkal egy sorba állítható. A ״Krisztus-adottság” a filozófus számára tehát abban a mértékben jelentős, amely mértékben besorolható abba a totalitásba, amit az ő spekulatív gondolatmenete képvisel. A filozófiai krisztológia minden esetben akkor jelenik meg, amikor a fogalmilag megragadható viszony - magához a Krisztus-tényhez - összefüggésbe hozható egy filozófiailag kidolgozott értelmezési egésszel. Más szóval, ez azt jelenti, hogy a filozófust Krisztus alakja nem ״önmagában”, hanem valamihez viszonyított ״jelentőségében” érdekli (az ״én”-hez vagy a ״világ”-hoz való viszonyról van itt szó első- sorban). Az ilyen fűnkéionalista hozzáállás a krisztológiához nem kell, hogy kételyt ébresszen a hívő emberben, mert ha jól meggondoljuk, a teológiai krisztológia is ezt az utat követi. A teológiai krisztológia is kénytelen Jézus messiási küldetéséből, továbbá megváltói mivoltá- ból kiindulni, hogy eljuthasson Jézus Isten-fiúsága igazságának (és értelmezésének) felis- méréséhez, s csak így tud teológiai kijelentéseket tenni róla, és eljutni személye ontológiai konstituciójának megvilágításához. Ebben az értelemben alakultak ki az első négy évszá- zad krisztológiai dogmái is, míg a nikaiai,'továbbá a khalkhedoni egyetemes zsinatok le nem szögezték, hogy Krisztus alakját nem ״csak” funkcionálisan szabad értelmezni. Más oldalról nézve viszont meg kell állapítani, hogy a funkcionalista hozzáállás a krisztológiai témához, - ami mindig a dolog ״valamire” való jelentőségét tartja fontosnak - a filozófiai krisztológiát módszertanilag párhuzamba vonja a filozófiai teológiával (pon- tosabban a theodiceával, vagyis a filozófiai Isten-tannal), hiszen ezzel amúgyis szoros kap- csolatban kell lennie a krisztológiának, mivel a theodicea sem ismerheti meg Istent ״önma- gában”, hanem mindig csak ״valamihez” viszonyított jelentőségében. A filozófiai Isten-tan úgy beszél Istenről, mint legfőbb princípiumról, vagy a világ legvégső nem-okozott okáról. Nem lehetséges olyan legitim filozófiai Isten-tan, aminek Isten létéről, avagy lényegéről szóló, filozófiailag érvényes kijelentései ne a szenttamási klasszikus ״öt út”-ra (vagy ehhez hasonló gondolatmenetre) épülnének. Csak a teremtett létből és létezőkből kiindulva, me- tafizikai úton tudunk következtetni a teremtett létet végtelenül felülmúló, abszolút isteni transzcendenciára. Ehhez hasonlóan a filozófiai krisztológiának is arra kell törekednie, hogy általa Jé- zus történelmi alakjának abszolút transzcendenciája filozófiailag kimondható legyen. Egy ilyen kijelentés megalapozására négy (illetve hat) lehetőség adódik. Jézus alakjáról vagy úgy szólunk, mint ״valóság-totalitásról”, vagy úgy mint ״egészen más”-ról. Mindkét lehe- tőség további két-két lehetőséget tár föl, nevezetesen akkor, ha ezt az ״egész”-et vagy ״égé- szén más”-t vagy az ״én”-hez, vagy a ״világ”-hoz való viszonyában nézem, mely utóbbit megint kozmosz-ként avagy történelem-ként is értelmezhetem. Az ״egész” és az ״egészen más” logikailag egymást kiegészítő és egymással kölcsönhatásban lévő gondolkodási alap- modellek, melyeknek segítségével a transzcendenciát megragadhatjuk. Isten ugyanis a mi számunkra az ״egészen más”, vagy (egészen más értelemben) maga az ״egész”, a ״teljes- ség”. Ezzel szemben viszont az ״én” és a ״világ” minden filozófiai gondolatmenet kiindu- lási pontja. Ha ezeket a lehetőségeket egymással összefüggésbe hozzuk, akkor négy lehetséges megközelítési mód adódik (s ha ezzel még a kozmikus és történelmi értelemben vett vilá- got is kombinálom, már hat) témánkhoz, ami a filozófiai krisztológia lehetséges alaptípu- sait nyújtja: Krisztus, mint az ״Én”-hez viszonyított ״egész” és ״teljesség”, illetve Krisztus, 3
