Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A krisztológia jelen problémái
Isten betöltötte képességeit, az elvileg minden embernek szól. A kérdés csak az, hogy az elvont ״emberi természetre” való hivatkozás elegendő-e. Hiszen olyan természet nincs, csak konkrét egyedi emberek vannak: én, te, mi, a bennünket összekötő történeti feltété- lekkel és kapcsolatokkal. Azt is látni kell, hogy a valóság sztatikus szemléletének helyére lépett a dinamikus történeti szemlélet és az emberiség egybetartozásának tudata. Felme- rül tehát a kérdés, hogy ebben a szenvedésnek, igazságtalanságnak és a bűnnek mindent meghatározó történetében hogyan lehetséges egy új kezdet, amely újra reményt kelt. A történelem értelmére a szenvedés és értelmetlenség láttán a válasz csak a megváltás olda- Iáról adható. Jézus történetét tehát úgy kell tárgyalni, mint új kezdetet. Az ő embersége volt az új kezdet, az új lehetőség az emberi lét új megvalósítása számára. Márpedig azért, mert Jé- zus szolidaritása az emberekkel nem más, mint Isten szolidaritása velünk, ami benne van az Immanuel névben. A velünk levő Isten azonban nem a ״mozdulatlan első mozgató” fi- lozófiai fogalma, hanem a Biblia Istene, aki benne van a történelemben. Isten léte önma- gában teljes és örök, de számunkra mindig úgy valósul, hogy szabadon és szeretetben közeledik. A szeretet lényege pedig az, hogy akkor van igazán magánál, amikor a másikért van. Ez igazolódik a Szentháromságban is. Az Atya akkor atya, amikor közli lényegét a Fi- úval. Ha pedig Isten Krisztusban úgy nyilatkoztatta ki magát, mint szeretet (1 Jn 4,8), ez azt jelenti, hogy egészen nálunk és értünk van. Ebben az összefüggésben nem kell külön magyarázni a kijelentést, hogy Isten, az Atya, ״úgy szerelte a világot, hogy egyszülött Fiát ad- la érte”. Innen kell visszatekinteni a teremtésre is: az is a szeretet folyománya volt, s méginkább az az üdvtörténet megvalósítása. Ha tehát Jézus Krisztus itt van, mint az Atya szeretetének kifejezése, akkor az ő küldetése csak egyetemes lehet: minden embernek és az egész világnak szól. Isten oldaláról tehát a lét értelme a szeretet, s amikor a krisztológia ezt kifejti, azt vi- lágítja meg, hogy az ember oldaláról is ez legyen a lét értelme. Erre pedig mindig szükség van, mert az ember az önzés, a hatalom, az elnyomás, a szolgaság és a felszabadítás kate- góriáiban gondolkodik. Azért itt jelentkezik a legnehezebb kérdés: Hogyan megy át az el- méleti krisztológia a gyakorlatba, azaz hogyan lesz a kereszténység Isten megváltó szerete- tének hordozója a világ számára? 3. Erre a választ a penumatológikus krisztológiában kell keresni. Jézus azért Krisztus, azaz Messiás, mert a Szentlélek fölkente. A Szentlélek annyira összekapcsolódott az ő mű- vével, hogy az apostol tanítása szerint csak a Szentlélek erejében vallhatjuk meg őt urunk- nak (1 Kor 12,3). A hagyományos teológia eléggé rövidre fogta ezt a pneumatológiát, s az átrendeződés csak az utolsó évtizedekben ment végbe. Az volt a benyomás, hogy a Szent- lélek tovább viszi Krisztus művét, mint az ő végrehajtó szerve. Akik pedig ez ellen ágáltak, azok elszakították a Szentleiket Krisztustól és külön vártak valamilyen eljövendő pneuma- tikus országot, mint Joáchim a Fiore a 13. században. Walter Kasper rámutat arra, hogy a Szentírásban kétféle kijelentés van a Szentlélek- ről, s ezeknek egymáshoz való viszony nem egyszerű. Az evangéliumokban Jézus hordoz- za a megígért Lelket, aki ott van fogantatásában, nyilvános működésében, keresztáldoza- tában (Zsid 9,14), sőt feltámadásában is (Róm 1,3). így Krisztus maga is ״éltető lélek lesz” (1 Kor 15,45). Itt a krisztológia majdnem olyan, mint a pneumatológia egyik funkciója. A másik kijelentéssorozatban Jézus léte és küldetése annyira egyedülállóan és felülmúlhatat- lanul a Szentlélektől van, hogy emberségében a Lélek hatásának eszkatológiai célja már 31
