Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A krisztológia jelen problémái
megvalósult: őbenne már Isten lett minden mindenben (1 Kor 15,28). További hatása már csak abban állhat, hogy a többi teremtett valóságot, elsősorban az embert, bevonja a meg- dicsőült Krisztus állapotába. Ebből a szempontból a Szentlélek Krisztus Lelke (Róm 8,9). A Lélek által öltjük magunkra Krisztust a keresztségben és válunk testének tagjaivá, ő irá- nyitja a teremtmények vágyakozását Isten felé (Róm 8,19-21) és ő a foglalója örökségünk- nek (1 Kor 1,21). A Lélek tehát állandósítja azt a felülmúlhatatlan újdonságot, ami Krisz- tus által érkezett (Kasper, Jesus der Christus, 301 kk). Jézus tehát emberségében a Szent- lélek által hordozza magában a Logosszal való egyesülés kegyelmét és a főségi kegyelmet a mi számunkra. így az üdvrend követelménye volt, hogy a megdicsőült Krisztus elküldte őt egyházának. A misztikus test kegyelmi életét is ő biztosítja. A betűt és az intézményt be tudja tölteni karizmatikus lendülettel. O kétségtelenül ״ott fúj, ahol akar”, de működésé- nek igazi területe Krisztus egyháza, mint misztikus test. Külön csoportok és mozgalmak nem sajátíthatják ki maguknak. Az egyházat azonban arra képesíti, hogy a Krisztus iránt és a világ iránt való szeretet odaadásában találja meg magát. Az egyház tehát csak természet- fölötti párbeszédet folytathat a világgal, mert a cél és az eszközök nem evilágiak. Természetesen mindezt embereknek kell megélni és megvalósítani. Állandóan meg- tapasztaljuk, amit az apostol mondott, hogy kegyelmi adományainkat cserépedényben hor- dozzuk. Jézus azonban nem törvényekkel és buzdításokkal akarta gyengeségünket orvosol- ni, hanem az igazság Lelkének kiárasztásában. 4. Végül a mai krisztológiának azt a Krisztust kell bemutatni, aki tükrözi az Atya Egy- szülöttének dicsőségét, telve igazsággal és kegyelemmel. Mi ez a dicsőség, a ״doxa”, amelyet János evangéliuma állandóan emleget? Az ״egyszülött Fiú” dicsőségéről van szó, tehát azt mindenképpen az Atya és a Fiú kapcsolatában kell keresni. A teológia Krisztus kilétének magyarázatánál túllépett a Khalkhedoni Zsinat (452) határozatán, amely a megoldást ab- ban látta, hogy ״a Fiú személyében egyesült az isteni és az emberi természet: változás nél- kül, össze nem keveredve és elválaszthatatlanul.” Ez mint metafizikai szemlélet igaz, de gyakorlatban a Fiú úgy lett emberré, hogy embersége örök fiúságának a kifejezése lett. Emberi alakjának dicsősége éppen az, hogy ő földi alakjában is ״Isten dicsőségének kisugár- zása és lényegének képmása” (Zsid 1,3). Hans Urs von Balthasar ebből kiindulva igyekszik a krisztológiát úgy felvázolni, hogy benne legyen a Krisztus-esemény teológiai dimenziójának átfogó értelmezése, adjon ala- pót a lelki elmélyüléshez és járuljon hozzá a keresztény hit megalapozásához a világban. A teljesség kifejezésére szűk az a kozmológiai horizont, amelyet Teilhard de Chardin elgon- dőlt vagy akár az antropológiai beállítás, amellyel Rahner próbálkozott. Jézus jelentőségét csak személyes síkon lehet felmérni, amely a ״te” szabadságát és minden személyes vi- szonyt figyelembe vesz, hiszen Jézus embersége szerint is az Atya előtt viszi végbe a meg- váltás művét. Hozzá kell venni még azt az esztétikai síkot, amely a másik kifürkészhetet- lenségének felismerésével és személyes szuverenitásával is számol. Ugyanakkor ezt fel kell emelni az isteni szeretet és dicsőség végtelen magaslatára. Csak így közelítjük meg az iste- ni szeretet mindennél mélyebb titkát, ahogy az Krisztusban megnyilvánult. így megmarad a Krisztus-esemény egyedüli rendkívülisége, továbbá a személyes közelség és távolság fe- szüksége. Azután a szeretet alapszavát ki kell egészíteni a dicsőségnek, az egészen más-nak a fogalmával és utolérhetetlenségével. Ezt a szeretetet a teológiában is csak hittel és vi- szontszeretettel lehet megközelíteni. A keresztény hit nem magától értetődő erény, hanem kegyelmi ajándék, hiszen benne van a Krisztus halálának és feltámadásának való önátadás, 32
