Teológia - Hittudományi Folyóirat 30. (1996)
1996 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Krisztus és filozófusok. A filozófiai krisztológia egy tipológiájának lehetséges vázlata
megtapasztalhatóan magát az értelmileg megragadhatót (intelligibile) és valóságosat ért- jük: akkor hol és milyen ״abszolút-érzékelő-megismerés” valóságban kell keresnünk az ér- zékileg megismerhető világ maradandó alapját? Blondel tehát itt az érzékelő tapasztalás szintjén keresi a transzcendentális ״én”-t, mint lehetőségi feltételt. Ténylegesen úgy tűnik, hogy az érzékileg megismert valóság transzcendens megalapozását egyáltalán keresni és megtalálni sokkal kevésbé kérdéses, mint a szellemi megismerés szintjén ugyanezt tenni. Ugyanakkor viszont a Kant-utáni ér- telemben vett transzcendentális ״én”-t éppen, hogy nem az érzékelő megismerés szintjén kell keresni, hiszen ugyan mi lenne annyira kevésbé ״transzcendentális”, azaz empirikus és individuális, mint a bennünk lévő érzékelő■ megismerő képsség? Mégis meg kell kérdezni, hogy vajon elfogadható-e egy olyan individuális érzéki megismerő képesség létezése, ami mégis abszolút lenne? Ennek létezése, vagyis ezen vágy követelményének bennünk való megléte izgatja Blondelt, amikor az érzékelhető világ igazságáról gondolkodik. S itt, ezen a ponton kapcsolódik gondolatmenetéhez a krisztológia, mind teológiai, mind filozófiai szempontból nézve, hogy ti. (filozófiailag merőben hipotetikus) választ adjon a fölvetett nehézségre. Blondel abból indul ki, hogy Krisztus emberi tudata (a szenvedésében?) lehetne ez a vágyott és keresett abszolút, érzékelő és individuális ״én”-hordozó, ami egyben feltétlen szenvedőleges (passzív) megismerés is (az érzékelő megismerő alany), amit - úgy tűnik - a korábbi filozófiai gondolatmenet posztulál. Itt Blondel fölvázol egy - jóllehet részleteiben gazdag, de kissé homályos - lehetséges Krisztus-öntudat teológiát. Ezek szerint Krisztus azáltal, hogy emberré lett, emberi tudatunk minden korlátozottságát és homályosságát az ő isteni tudatába (ami egyben mindig isteni öntudat is marad) fölemelte. Ily értelemben Krisztus a mi szemünkkel látott, hallott, érzékelt, és ezáltal minden érzékelésnek isteni és abszolút értéket adott. így, érzékelhető világunk valósága, abszolút és transzcendens érte- lemben, Krisztus által van megalapozva. A pánkrisztizmus előbbi transzcendentális filozófiai megalapozásán túl Blondel föl- vázol egy másik, kevésbé megragadható, de tán mégis világosabb gondolatmenetet, ami ugyanezt a vonalat követi. Ezek szerint a véges létezők valósága (Wirklichsein) megköve- teli, hogy tellre-készségének (Wirkenkönnen) feltétlen érvénye legyen. Ez azonban valami- féle feltétlen szenvedő után kiált, akiben ez a tettre való képesség (jóllehet elnyomva) meg lesz őrizve. Ez az abszolút ״elszenvedő” (aki önként elszenvedi ״tettre” készségének kor- látozását) - Blondel szerint - megint csak hipotetikusan, az értünk a kereszten szenvedő Isten-ember, Krisztus. Amint látjuk, a blondeli pánkrisztizmus e gondolati játékformái bizonytalanságokat és nyitott kérdéseket is hagynak maguk után. Ez valószínűleg abból adódik, hogy Blondel - akinek gondolatrendszerében a krisztológia központi helyet foglal el - maga sem dolgoz- ta ki szisztematikusan ezeket a témákat. De mentségére legyen mondva, a teológiában sincs még megfelelőképpen kidolgozva a Krisztus emberi tudatára vonatkozó kérdés. Ta- Ián fontosabb azonban az, amit a kozmoszért szenvedő Krisztus funkciójáról mond. S ez föl- veti azt a kérdést, hogy - filozófiai szempontból - kell-e nekünk Krisztus alapfunkcióját (vö. Kol 1,17) épp megtestülésében vagy szenvedésében föllelni? Itt pedig utalnunk kell egy eddig - teológiailag aligha — megválaszolt kérdésre, nevezetesen az emberré-levés, a vi- lág-teremtés és a világ-megváltás egymáshoz való viszonyának kérdésére. Még egy utolsó téma, amely megvilágíthatja Blondel pánkrisztizmusát. A kérdés így hangzik: vajon az ember, aki a megváltás következtében a természetfölötti életre van meg10
