Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A bölcselet a teológiában
szervesen és lényegileg hozzá tartozik a kinyilatkoztatáshoz. Ezt az értelmet termékenyíti meg a kinyilatkoztató isteni közlés, benne válik „kinyilatkoztatássá", benne és általa lép valóban az ember világába. Az ember értelme, megismerő képessége nem utólag kapcsolódik a kinyilatkoztatáshoz, hanem kezdettől hozzá van rendelve. Az isteni kinyilatkoztatás pillanatig sem lebegett mintegy „légüres térben". Akkor lett azzá ami, amikor az ember megismerő képességével frigyre lépett. E kinyilatkoztató közlés és befogadás közötti eleven, életteli egységben áll és él az isteni kinyilatkoztatás. Ebből az egységből lehet és kell kifejteni az egész teológiát és e szétbontás nyomán lelhetünk a filozófiának a teológiában elfoglalt helyére is. E szétbontás során útmutató modellként állhat előttünk — mint tapasztalható tény — az embernek a másik emberrel való szellemi kapcsolata. Mert mi is történik akkor, amidőn az egyik ember a másik számára valami újat, döntő fontosságú ismeretet közöl? A hírül adást, közlést felfogó értelemben új ismeret születik és ezzel együtt új létezésmód is. Mindaz ugyanis, aki valamely ismeretlen, teljesen új híradást befogad, oly gondolatnak lesz birtokosává, melyről elmondhatja: erre talán még álmomban sem gondoltam volna! S ez az új gondolat, ismeret egyben döntő módon, személyében is érintheti az embert. Mint például egy szerető szívnek a másik felé való önkitárulása, mely vallomás képes lehet valakit döntő életfordulathoz, új életre vezetni. Vagy egy jóbarát haláláról vett hír, mely sorsdöntő irányváltozást adhat az emberéletnek. Vagy miként—hogy a legnagyóbbról szóljunk,—az Isten országáról, szeretetéről szóló közlés, mely méginkább hathat sorsdöntő módon, mint az emberi szeretetről, vagy halálról szóló híradás. E valóban „sorsdöntő" közlésnek tudomásulvétele nyomán születő gondolat, sőt gondolatok láncolata annyira eltölti az embert, hogy egész egzisztenciája s minden, ami életével összefügg, megváltozik. Emelkedettebbé — vagy, hogy más szóképet használjunk — elmélyültebbé válik. A kinyilatkoztatás megismerése nyomán fakadó újjáválásnak fokozatait lehet megkülönböztetni. Az elsőt úgy jellemezhetjük, hogy abban a megszólított a kinyi- latkoztatótól, illetőleg a megismert „újtól" még nem engedte magát „legyőzni". Még hűvös, döntés előtti állapotban figyel és így kérdez: mi ez, amit hallok? Hogyan értsem ezt? Hogyan higgyek el ilyent? A meghalló, megismerő még nem képes eldönteni, hogy gondolataival, egész egzisztenciájával be tud-e kapcsolódni abba a „valami újba", amiről a kinyilatkoztatás szól. Még nem képes eldönteni: hisz-e a kinyilatkoztatott szónak. E fokozaton az ember még azt sem képes eldönteni, hogy kinyilatkoztató isteni közlésekkel van valóban dolga. Még sem a kinyilatkoztatás megtörténtéről, sem igenlő elfogadásáról nem hoz döntést. E döntés, annak lehetősége azonban lassan érik a meghalló, megismerő emberben. Ilyen gondolatok jelzik a szellemi vajúdás útját: ha mindezt komolyan venném és elhinném, úgy minden megújulhatna számomra. Ami itt értelmemhez felhatolt, úgy tűnik, valóban döntő megnyilatkozás. A kinyilatkoztató kezdeményezése a megismerőben feltámasztotta a lehetőséget, mégpedig mindkét felismerés lehetőségét: az egyiket, hogy hittel újjászülessen és a másikat, hogy a vett új közlés valóban isteni kinyilatkoztatás. Az így előkészített, de még el nem döntött lehetőségek nyomán születik meg a villanásszerű megvilágosodás eredménye, a döntés: valóban hiszek s ez az új közlés számomra valóban kinyilatkoztatás. Az újnak új életet indító megismerése ez. A második és döntő fázis ez, melyben — miként az elsőben — ismét minden teljesen egybefonódva, csakis értelmi reflektálással szétválaszthatóan történik. Mindkét fázisban eleven együttműködést látunk az isteni kinyilatkoztatás és az emberi megismerés között. A kezdeti pillanattól a döntésig nem lehet erőszakosan szétválasztani az isteni kinyilatkoztatást és az emberi meghallást. A kör kezdettől 89
