Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A bölcselet a teológiában
fogva zárt, nem mesterségesen szétválasztható, egymástól teljesen idegen elemekből áll. így van ez már a puszta lehetőség, majd a realizálás döntő pillanatában. Azt természetesen nem feledhetjük, hogy a kezdeményezés Isten közlésétől, a kinyilatkoztatástól érkezik. Ő alapozza, hozza mozgásba az egész eseménysorozatot, a meghallás, megismerés első fokozati árnyalatától kezdve, egészen a hit igenléséig. Az alapozó, elindító működés egyirányú, csakis egy irányból jöhet. A kör azonban, melyben a kinyilatkoztató, a kinyilatkoztatás és a meghalló egymásba fonódik, mindig teljes, egész és zárt. Mi szerep jut e zárt körben a meghalló, az ember számára? A megismerő, felfogó, befogadó értelemnek? Feladata teljesen egyértelmű: az értelmi meghallás, a megismerés. Mi is ez a megismerés? Talán csupán passzív befogadása az újnak? Oly folyamat, melyhez a kinyilatkoztató mindent, a megismerő semmit sem ad? Nem inkább eleven megragadása-e a megismert tartalomnak, mind értelmét, mind felszólítását illetően? Nem aktív, belső együttformálása-e a kapott híradásnak? — A kérdésekre együttesen adhatjuk meg a választ: a szellemi megismerés mindenkor cselekvő, együttes végrehajtást, alakítást és sohasem merőben csak passzív tudomásulvételt jelent. (Ezért mondotta Szent Tamás: „Intellectus nec per se, nec per accidens passibilis est" /III. 1.7./.). Az indításnak — például egy híradásnak — szerepét nem zárhatjuk ki. Ezáltal az értelem mintegy életre kelve, képességére döbbenve megismer. De ugyancsak nem hagyhatjuk figyelmen kívül a megismerni képes értelemnek a létre irányuló alapvető beállítottságát. Az emberi értelem, a közönséges józan ész tárgya a létező valóság. Eleve arra van beállítva, hogy mindig feltegye a kérdést: mi ez, ez a létező valóság, amivel itt szembe találom magam? Az értelemnek aktivitása, együtt cselekvése e létező valóságra való feltártságban gyökerezik. Aktív módon kapcsolódik mindahhoz, ami érthető, felfogható. Ennek az aktivitásnak erejében képes megérteni az ember, mi is az, amit itt és most közölnek vele. Mindezek előrebocsátásával konkrét módon rátérhetünk Isten kinyilatkoztatásának emberi meghallására, megismerésére és befogadására. Ha Isten kinyilatkoztatásával megszólította az embert — amint az Jézus Krisztusban betelj esült —, akkor mint embert szólította meg őt. Ez pedig annyit jelent, hogy az embernek meg kell azt hallani, értelmével meg kell ragadni és hittel el kell fogadni. Ez az útja annak, hogy az ember új életre juthasson. Miként tehát a meghallás és megismerés a kinyilatkoztatás lényegéhez tartozik, éppúgy lényegesen kapcsolódik ahhoz, hogy annak transzcendens forrásból származó mondanivalóját és igényjogosultságát az ember értelmével aktív módon magáévá tegye és így szellemileg egybeforrjon vele. Ez pedig valóban megvalósulhat a létező valóságra beállított, az értelmező ember számára. A kinyilatkoztatással kapcsolatban, sőt épp azzal szemben leginkább, az ember ember marad, és nem passzívan viselkedő magnetofon szalag. Semmiképp sem szól a megfontolás ellen a „klasszikus" teológiai gondolat, hogy a kinyilatkoztatott Isten önmagát teremti, midőn kinyilatkoztatást ad és nincs ráutalva az emberre. Hiszen Isten ha akar, a kövekből is tud Abrahámnak fiakat támasztani. Ez az ellenvetés, — hogy így mondjuk — más vágányra vált. Bármennyire is kétségtelen ugyanis a hit számára Isten szuverenitása, éppúgy biztosan állíthatjuk, hogy Isten nem nyilatkoztathatja ki önmagát teremtményének, az embernek, ha kikapcsolja azt. Az a fajta kinyilatkoztatás pedig, amely minden egyes emberben csoda módján jelennék meg, oly csodaként, mellyel az emberi értelem nem tud kapcsolatot teremteni, melyet nem tud gondolatvilágába befogadni, valamiféle idegen „test", nem pedig Isten üzenete, megismert és felfogott üzenete lenne az ember számára. Ezért —bármily paradoxul is hangzik —, megállapíthatjuk, hogy Istennek szüksége volt az emberre. Igaz ugyan, hogy Isten szavai és tettei az ember 90
