Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Martelet, Gustave - Tőzsér Endre (ford.): "A bárány, aki a világ teremtése előtt kiválasztatott" - A Jézus Szíve-tisztelet teológiájához
Isten Fiának passiója, amit a Szentlélek segítségével szenvedett végig (Zsid 9,14), egészként visszhangzik Isten szívében. Biztos — az ősi teológiai tétel szerint —, hogy „a Szentháromságból csak egy szenvedett". Ám az Istenben lévő három személynek a szeretete mégiscsak egyetlen, közös szeretet, s így a Fiú szenvedése, a Lélek köteléke közvetítésével, az Atya szívét is érinti. A communicatio idiomatum alapján, vagyis a Szentháromságban a tulajdonságok kicserélhetősége alapján, kell, hogy a keresztet, amelyet csak a Fiú szenvedett el, a Lélek communiójával az Atya is érzékelje. „Minden, ami az enyém, a tied", mondja Jézus Atyjához intézett imádságában, „ahogyan minden, ami a tied, az enyém" (Jn 17,10). Ha a Péter-levélben szereplő bárány elsősorban Deutero-Izajás bárányára utal is vissza kiontott vérével, ezáltal nincs kizárva a Kivonulás könyvének húsvéti báránya sem, amelyre János a kereszttel kapcsolatban utal, és ennek, ha kevésbé fájdalommal telt is mint Izajásé, liturgikus szempontból még nagyobb szimbolikus ereje van. Ez a bárány — ahogy bemutattuk — közvetlenül Istennek népéhez való és Isten népének az ígéret földjére történő kettős „átmeneteiében" áll. Krisztus mint bárány minden előképet egybefoglal magában, ám húsvéti előjelekkel. Végül megvilágíthatnánk még a fentebb nyitva hagyott kérdést, mely a „minden teremtmény elsőszülöttje" (Kol 1,17) és „a bárány, aki a világ teremtése előtt kiválasztatott" közötti kapcsolatra vonatkozik. Úgy tűnik, hogy a páli titulus eltekint a bűntől, míg Péteré csak ezt veszi fontolóra. A valóságban azonban a kettő kiegészíti egymást. A Krisztusban történő teremtés, amely az emberré lett Krisztust a „minden teremtmény elsőszülöttjévé" teszi, azt mutatja meg, milyen módon teszi Isten istenivé a teremtményt anélkül, hogy hozzányúlna végességéhez. Kétségtelenül ebben rejlik az egyetlen igaz válasz a gonoszság botrányára, hiszen a gonoszság belemarta magát végességünkbe. Ha pedig Péter szerint a világ teremtése a leölt bárányhoz van kötve, ez Isten teremtő mélységének egy másik aspektusát nyilvánítja ki előttünk, ti. azt az alapot, amiért Isten a bűn ellenére a világ létrehozására határozza el magát. Az Atya, aki Krisztusban teremtett bennünket, örök elhatározása szerint csak úgy tesz istenivé, hogy előbb megvált minket. Ez a feltétel éppoly örök, mint az istenivé tétel elhatározása. Az istenivé tétel, mint a világ létének magyarázata, megváltás nélkül nem valósulhatna meg. Tehát eleve eldöntetett: Ha mi, véges teremtmények bűnösen elfordulunk az Istentől, Isten akkor sem fordul el tőlünk. Minél kevésbé szeretjük, annál inkább fogjuk az őt elutasító világot szeretni. Mert már elhatároztatott, az Atya oda fogja adni szeretett Fiát a világért, s ezáltal mutatja meg nekünk, hogy az igazi, önmagát odaadó szeretet (vö. Jn 15,13) isteni szeretet. Egyedül ez ad magyarázatot a világ létezésére és Krisztus titkában rejlő örök kiválasztásunkra. Isten címerállata Isten feltétel nélküli önátadásának feli kell ébresztenie bennünk a megfelelő választ. Abárány mindkettőt hatásosan szimbolizálja: Isten részéről a megvalósított, számunkra pedig a kiérdemelt odaadást, amellyel mi is megvalósítjuk azt. Mivel pedig Isten szeret előbb (ljn 4,10), a teremtés előtt kiválasztott bárány mindenekelőtt Istennek a világ iránti szeretetét reprezentálja. Ugyanakkor a szenvedés terhét is megjeleníti, amelyet ez a szeretet reá helyez. Á bárány először nem azt az Isten által megállapított feltételt tudatja velünk, aminek teljesülésével egy napon majd szerethet bennünket, hanem azt az árat, amelyet ő maga fizet, hogy szeressük őt. Abárány emblémája nem azt fejezi ki elsősorban, hogy számunkra mibe kerülhet pászkánk az Istenhez, hanem hogy mire határozza el magát Isten, hogy hozzánk átjöhessen. 84
