Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Martelet, Gustave - Tőzsér Endre (ford.): "A bárány, aki a világ teremtése előtt kiválasztatott" - A Jézus Szíve-tisztelet teológiájához
Istennek a bárányra vetett pillantása a világ teremtése előtt nyilvánvalóan érinti a bűn misztériumát. Egyelőre azonban nem kell feltennünk a kérdést, vajon ez a pillantás-e az elsődleges, amely a megváltással és ezáltal a bűnnel van kapcsolatban, vagy hogy nem eredendőbb-e egy olyan emberré válás, amely megadja az istengyermekséget az emberiségnek. Itt elegendő azt megfigyelni, amit az első Péter-levél kijelent: a bűn oly mélyen beleásta magát a világba, hogy csak Istennek a bárányra vetett előzetes pillantása tudta őt a teremtésre indítani. Minden gondolat, amely olyan Istenre vonatkozik, aki egy ártatlan áldozatra vetett előzetes pillantásban a maga büntetésre való jogosultságát biztosítaná, eleve ki van zárva. Azt az Istent, akiről szó van, mi „Atyának" (1,17) szólítjuk. A leölt bárányra vetett pillantása tehát szerető pillantás. Bizonyára „vér általi megváltás"- unkat (Ef 1,7) hordozza gondolataiban, ám a megváltásnak ez a formája a legmélyebben meg akar szentelni minket, ahogyan Deutero-Izajás tárgyalása során már világossá vált. A bárány előzetes kiválasztása megegyezik a jánosi kijelentéssel: „Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda", hogy megmentse. A szeretetek amelyet János a történelem centrumában szemlél, a Péter-levél már a kezdetkor, a világ teremtése előtt feltárja. Itt a kereszt nemcsak az empirikus időben áll, hanem az egész időt uralja. Elkerülhetetlen így a kérdés: Hogyan érintheti a bűn titka annyira Isten titkát, hogy egyedül a bárányra vetett „pillantás" ösztönözheti a teremtésre? Hogy válaszolni tudjunk e kérdésre, szükséges, hogy a bárány-szimbólum minden aspektusába beletekintsünk, és általuk amennyire csak lehetséges Isten teremtői mélységébe hatoljunk. Isten teremtői mélysége Hogy választ adjunk a felvetett kérdésre, szembeállíthatjuk a legexponáltabb prófétai szöveget, a zakariásit, az Újszövetség legeredetibb, a Péter-levélből származó szövegével. A halálos döfés, amelyet Zakariás szemlél és amelyről jövendöl, egyszerre reális és szimbolikus. Egyesíti a többi ütés sokaságát, melyeket a népnek a szabadulást hozó láttán meg kell majd bánnia. A döfés, amely magát Istent éri, minthogy az ő küldöttjét szúrja át, a bűnös minden igazságtalanságának és az áldozat minden fájdalmának prófétikus koncentrátuma. Igazságtalanság és áldozat a próféta szemében oly óriásiak, hogy csak a vágóhídra vezetett állat képe felelhet meg nekik. Ha az előbb említett áldozat maga az emberré lett Fiú, akkor nem csupán emberi külseje szenved, hanem szenvedése valóságosan Isten szenvedése. A lándzsaszúrás magát Istent érinti, Claudel pedig azt mondja, hogy egészen a Szentháromságot összekötő csomókig fúródik”. Az ütés, mely a Fiút éri, az Atyát sem hagyhatja érintetlenül. Hogyan lenne ő, akinek vonásait felfedezzük Krisztus arcán, hirtelen érzéketlenné, abban a pillanatban, amikor ütik ezt az arcot? Nem mondja Jézus kifejezetten: „Az Atya mindig velem van", ő nem hagy engem „soha egyedül" (Jnl6,32)? És abban a pillanatban mondja ezt, amikor szenvedése fokozódik. Az ember a Fiúban az Atyát találja el, hiszen ők ketten „egyek" (Jn 10,30), és halálosan „megszomorítja" a Lelket (Ef 4,30), hiszen ő a közös szeretet köteléke. Ilyen eseménynél meg kell rendülnie a földnek, a világosságnak el kell sötétülnie, a templom függönyének szét kell szakadnia és a szentélynek csupasszá kell válnia (Mt 27,45.51 és köv.). 11 A bárány előzetes kiválasztása és a világ bűne 11 Hymne an das Heiligste Herz. In: Corona Benignitatis Anni Dei, dt. Einsiedeln 1964,52. 83
