Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Martelet, Gustave - Tőzsér Endre (ford.): "A bárány, aki a világ teremtése előtt kiválasztatott" - A Jézus Szíve-tisztelet teológiájához
Gustave Martelet SJ „A BÁRÁNY, AKI A VILÁG TEREMTÉSE ELŐTT KIVÁLASZTATOTT" A JÉZUS SZÍVE-TISZTELET TEOLÓGIÁJÁHOZ Az újszövetségi örömhír lényege, hogy Isten mint tökéletes szeretet Krisztus szenvedése által nyilatkoztatta ki önmagát. Az üzenet a nyelvben olykor nélkülözhetetlen, és mégis nem egykönnyen értelmezhető szimbólumokban jelenik meg. Itt arról a bárány-képről kell beszélnünk, amely Jánosnál és Péter első levelében jelenik meg, s amely a Kivonulás könyvére, Izajásra és Zakariásra utal vissza. E helyek együttes szemlélete a bárány teológiájának körvonalait eredményezi, kivált Péter levelének elgondolkodtató fordulata „a bárányról, aki a világ teremtése előtt kiválasztatott" (lPt 1,20). Jézus mint húsvéti bárány János szerint a keresztnél történő lándzsaszúrás által, amely Jézus lábszárcsontjainak eltörése helyett történik, kettős jövendölés teljesül: a húsvéti bárányra és az Isten titokzatos helyettesítőjének megsebesülésére vonatkozó zakariási jövendölés. A pogány katona mit sem sejt tettének szimbolikájáról. Jézus már kiadta lelkét, ezért már nem volt szükség Jézus lábszárcsontjainak eltérésére, aminek egyébként az volt a célja, hogy előidézze, vagy legalábbis siettesse a megfeszített halálát. A lándzsaszúrás csak arra biztosíték, hogy Jézus valóban meghalt, s mentesíti a katonát felelőssége alól. Mást jelent azonban János számára: ha Jézus lábszárcsontjait nem törték el, beteljesedik a Kivonulás könyvének előírása (12,46), hogy ti. az húsvéti bárány csontjait az elkészítés során nem szabad eltörni. Másfelől pedig Jézus oldalának átszúrása egy másik, Zakariástól (12,10) származó próféciát teljesít be. Először külön-külön vegyük szemügyre ezeket a próféciákat. János számára világos, hogy a zsidók, akik a közeledő pászkára tisztán akarják magukat tartani (Jn 18,28), most már csak egy árnyképet fognak ünnepelni, hiszen a valóság a kereszten „teljesedettbe" (19,30); Jézus, aki „mindvégig szeretett" minket (13,1), maga „megy át" és ebben az „átmenetben" magával visz minket az Atyához. Jézus „órája" (17,1) teljességgel a pászkaátmenet órája. Azzal, hogy önmagát ajánlotta fel az Atyának, bemutatta az egyetlen áldozatot, amely valóságosan Istennel egyesít minket. „Krisztus, a mi pászkánk, feláldoztatok" (lKor 5,7) anélkül, hogy lábát törték volna: a kereszten történő áldozat ezáltal irányítja János figyelmét a húsvéti bárányra. Jézus ez a húsvéti bárány, de nemcsak szubjektíve, amennyiben szabadon „a világból az Atyához" „megy át", hanem objektíve is, testének integritása alapján. Ám az ószövetségi előképben nemcsak Izrael fiainak „átmeneteiéről" van szó az egyiptomi rabszolgaságból a szövetségben megígért szabadság földjére, hanem magának Istennek mindent megalapozó „előzetes átmeneteiéről" is. „Ha majd megkérdezik tőletek a fiaitok, hogy miféle szertartás ez, akkor így feleljetek: Az Ur pászkaáldozata ez, ő elhaladt Egyiptomban Izrael fiainak házai előtt, amikor lesújtott az egyiptomiakra és a mi házainkat megszabadította" (Kiv 12,26 és köv.) A pászka tehát a népét kímélő Isten előzetes elhaladása. A bárány vére, amely idegen földön Izrael házait jelölte meg üdvösen, egyúttal Isten szabadító átmeneteiét is jelzi 79
