Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Martelet, Gustave - Tőzsér Endre (ford.): "A bárány, aki a világ teremtése előtt kiválasztatott" - A Jézus Szíve-tisztelet teológiájához
(vö. Kiv 3,7). A pászka tehát mindenekelőtt Isten kezdeményezését jelenti, amely lehetővé teszi a nép szabadságba történő átmeneteiét. E kép beteljesedése nem lehet kevésbé gazdag, mint maga a kép: Jézus kereszthalálának húsvéti jellege tehát az Atya kezdeményezését feltételezi. Ez az Atya, akihez Jézus halálában „átmegy", annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát „adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16). Az „Isten bárányában" (Jn 3,16) maga az Atya kötelezte el magát. Következésképp Jézusnak mint húsvéti báránynak a jelentőségét nem mutathatjuk ki anélkül, hogy egyúttal ne beszélnénk Isten valódi részvételéről ebben a szenvedésben. Ennek azonban az a feltétele, hogy Jézusnak ne csak a húsvéti bárányhoz, hanem az Isten szenvedő szolgájához való viszonyát is szemügyre vegyük. Isten báránya és Isten szenvedő szolgája A Keresztelő a következőképpen jelöli meg tanítványai előtt a bűnösök körében felbukkanó Jézust: ő „az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét" (Jn 1,29). Ő, a nem bűnös, ment meg minket azáltal, hogy egy lesz közülünk. A megváltás tehát nem hatalmi módon, hanem szolgálat által valósul meg: a tisztulásra szoruló embernek, s ezáltal magának az Istennek a szolgálata által. Deutero-Izajás — talán Jeremiásra visszagondolva — rajzolta meg a megváltó alakjának képét. Olyannak látta őt, mint aki minden próféta és bölcs szolgálatát beteljesíti, aki „engesztelő áldozatul adja" (íz 53,10) életét. Helyesen kell értenünk ezt a szolgálatot. Isten velünk kötött szövetségének úgy kell megtisztítania minket, hogy mint tisztátalan fémet járhasson át bennünket olvasztókemencéje által (Ez 22,17 és köv.). Ám az ember nem merő fém, hanem szabadság; a megkívánt tisztulást szabadon kell felfogni és akarni. De ki olyan szent, erős és tiszta a mi világunkban, hogy ennek súlyát elbírja? És ki fog még akkor is kitartani az Isten iránti szeretetben, amikor Isten úgy töri meg a „bűn testét", hogy „szolgáját" a legszömyűbb, az Istentől teljesen elhagyott halálba küldi? A próféta itt csak a jövőre mutathat: el fog jönni valaki, aki képes lesz erre. A bántalmazások alatt „megalázza" magát, „száját sem nyitja ki, mint a bárány, amelyet vágóhídra visznek, vagy mint a juh nyírói keze között" (íz 53,7). O teljesen „szolgává" lesz az emberekért, amennyiben engedni fogja, hogy ez a félelmetes kiolvasztás végbemenjen rajta, ami az embereknek tisztaságot és életet szerez; és teljesen „szolgává" lesz az Istenért is, amennyiben mindvégig teljesíti annak akaratát, aki kőszívűnket lelkileg élő szívre cseréli fel (vö. Ez 36,26; Jer 31,33). A szolga helyettesítőként fog átmenni a halálon, amely bűneink következménye, s ezáltal bennünk is azt az igazi szabadságot teremti meg, amelyet ő birtokol elsőnek. Jézus ez a szolga, „aki testében fölvitte bűneinket a keresztfára", hogy „meghaljunk a bűnnek s igazságosságban éljünk"; hallgatással fogadta a halált, annyira tökéletes elnémulással, hogy az mindenkinek beszámíttatott. A szolga a bárány, akinek jóllehet a csontjait nem törték meg, de a szívét át kellett hogy szúrják, amint Zakariás megjövendölte. Akit átszúrtak „Azon a napon — mondja a próféta — meg fogok semmisíteni minden népet, amely Jeruzsálemre támad. Dávid házára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét. Akkor majd feltekintenek rám, akit átszúrtak. Úgy fogják őt gyászolni, mint ahogy az egyetlen fiút szokták, és oly keservesen fogják siratni, mint ahogy az elsőszülöttet szokták" (Zak 12,9-11). János ebből a jövendö80
