Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Biser, Eugen - Tőzsér Endre (ford.): A bennünk rejtező benső tanító
„Amikor szívem mélyébe belehallgatok, egy hangot hallok, mely így szól hozzám: »Légy a sajátod, s akkor majd én is a sajátod leszek.«" Ez pedig azt jelenti: Ha kész vagy arra, hogy életedet saját kezedbe vedd, ha felelősen bánsz önmagaddal, akkor nem leszel magadra hagyva, a benső tanító melletted fog állni, ő fogja az általad megkezdett művet beteljesíteni. Ha azt kérdezem, az emberek miért oly kis részét birtokolják életüknek — olyan fogyasztói társadalomban élünk, amilyen ebben a formában még soha nem volt Európában —, vagy miért nem örülnek létüknek, azt a választ kapom: azért, mert egy sav szétmarta a bennünk lévő életörömet. Ez a sav pedig nem más, mint a szorongás. „Az élettől való, ily mértékben eleddig soha nem létező szorongás a modern ember ijesztő kísérőjévé vált" — mondta sok évvel ezelőtt Karl Jaspers. Kijelentésének igazságértéke egyre inkább növekszik, s mára tulajdonképpen önmegértésünk alapkijelentése lett. Valaminek történnie kell! Ma fordulatnak kell bekövetkeznie valami jobb irányában, mind vallási dolgokat, mind a hit dolgait illetően, rá kell ébrednünk arra, hogy az élettől való szorongásból lehetséges a gyógyulás és van is hozzá gyógyító. A szorongásnak hármas gyökere van. Legelső helyen az ember önmagától való szorongása áll, mert egyáltalán nem bízhatunk, és ténylegesen nem is bízunk önmagunkban. Második helyen az embertársainktól való szorongást kell említenünk, mert nem szabadulhatunk attól a félelemtől, hogy az, aki ma még barátként és partnerként áll mellettünk, holnapra ellenfelünkké, veszélyes és gyűlölt ellenségünkké válhat. Harmadikként a legsúlyosabbat, az Istentől való szorongást kell említenünk. Mert sohasem szabadulhatunk meg teljesen attól a szorongástól, hogy a minket teremtő és létben tartó, a jóságos és irgalmas Atyaként elénk jövő Isten végül mégiscsak a semmibe enged hullani minket. Jézus pedig e szorongás ellen vitte végbe egész életművét. Megmutatta az ember új viszonyát önmagához, s ezt az istengyermekség csodálatos kifejezésével jelölte meg. Isten gyermekének lenni többet jelent, mint Isten képmásának lenni; magasabb rendben áll, mint amit az istenképiség ószövetségi fogalma kifejez. A gyermek az Atya szívén növekszik fel. Az Atyának nem pusztán teremtménye, hanem elsőszülöttje, szinte partnerként mellérendelt, szeretett gyermeke. Krisztus ezáltal új alapra állította az embert, most már az a képesség is megadatott neki, hogy tökéletesen elfogadja önmagát. Sőt, embertársainkhoz fűződő viszonyunkat is korrigálta. Egyedülálló értelemben fogva fel e viszonyt, új alapra helyezkedett, és azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat". Kierkegaard úgy véli, másképp kellene ezt fordítanunk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, vagyis ismerd fel, hogy olyan közel van hozzád, mint te önmagadhoz". Jézus egész szívével mindenekelőtt azon volt, hogy új istenképpel ajándékozzon meg minket. Jézus kitörölte a hagyományos istenképből a fenyegető, félelmet keltő, szorongást ébresztő árnyképet, és ehelyett a feltétel nélkül szerető Atya arcát ragyog- tatta fel előttünk. Ezért kell mindig újra felfedeznünk, ezért kell mindig újra hirdetnünk, s az emberekben tudatosítanunk, hogy mit adott nekünk Jézus az ő életével. Ha ez megtörténik, akkor a szorongás e harmadik, legmélyebbre hatoló gyökere is ki lesz tépve lelkűnkből, hiszen az élettől való szorongás legmélyén az Istentől való szorongás rejlik, és ezt a szorongást győzte le Jézus. Szent Pállal mi is bátran kijelenthetjük, hogy már nem mi élünk, hanem Krisztus él bennünk, csak merüljünk alá, s hozzuk napfényre a mélyben rejtező igazgyöngyöt, bontsuk fel mindig újra a magunkkal hordott borítékot, csak legyen bátorságunk a benső tanító tanítványaivá válni. Forrás: Memo, Wien, 1995 január, 15-18.0. Fordította: Tőzsér Endre SchP 238
