Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)

1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Biser, Eugen - Tőzsér Endre (ford.): A bennünk rejtező benső tanító

létezik. Ő az az Isten, akit keresek, akihez úton vagyok, akiről azt gyanítom s akitől azt remélem, hogy megmutatja és nekem ajándékozza életem értelmét.

Az olvasás mesterének fogalmához a misztika kézikönyve szerint az élet mesterének fogalma is hozzátartozik. A misztikusok e fogalmát én Jézusra alkalmaztam, és úgy gondolom, teljes joggal. Mivel olyan világban élünk, amely le szeretne beszélni, le szeretne szoktatni bennünket arról, hogy személyként létezzünk, emiatt segítségre szorulunk. Az a segítség, amelyet látok és amelyre hivatkozom, a benső tanító. Nüsszai Szent Gergelynek van egy csodálatos megállapítása, mely így hangzik: „A bennünk megszületett gyermek maga Jézus, aki mindannyiunkban felnő korban, bölcsességben és kedvességben, ám nem mindenkiben egyformán, hanem mindig csak kinek- kineka befogadóképessége szerint". Úgy gondolom, ez a megállapítás éppen azt akarja mondani, amit bennünk a benső tanító az élet mestereként végbevinni kíván. Olyan érési folyamatot akar elindítani bennünk, melyet a személyiségkultúra fogalmával is jelölhetnénk — a cultura szó eredeti értelmében. Hiszen személyvoltunk, jóllehet lényünkbe van ágyazva, mégsincs teljes mértékben kifejlesztve. Művelni, ápolni kell. Szabaddá kell tenni, a romboló tényezőkkel szemben pedig védeni, óvni kell. Ezáltal azonban már egy másik kérdés is felmerül, hogy ti. mi következik ebből az egyház számára. Az egyháznak kompetens emberre van szüksége, nem pedig készséges emberre, aki mindig csak parancsokra és utasításokra vár, és mindig csak azt teszi, amit előírnak neki. Az egyháznak a személyes kezdeményezés emberére van szüksége; olyanra, aki mind fantáziáját, mind kreativitását hite és keresztény mivolta szolgálatába állítja, aki engedi, hogy valami új törjön fel belőle, aki fürkészi az új lehetőségeket: vajon miképpen bizonyulhat kereszténynek a maga életterületén. Ilyen emberre van szüksége, ha a 3. évezredben is meg akarja állni a helyét, és meg akarja őrizni önazonosságát.

A benső tanítónak azonban nemcsak tanítói, hanem gyógyító funkciója is van. Ha ebből a szempontból próbáljuk megközelíteni, olyan dolgok kerülnek szóba, melyeket korunkban nem véletlenül fedeztek fel újra. Ebben az összefüggésben az emberi lét (Dasein) heideggeri analízisére gondolok, illetve arra a filozófiailag elsőként Kierkegaard által megfogalmazott krízisjelenségre, amitől az emberek leginkább szenvednek: az élettől való szorongásra. A mindennapos egzisztencia, ahogyan Heidegger analizálta, és az élettől való szorongás azok a voltaképpeni lebontó tényezők, amelyek úgymond felemésztik az ember mivoltát. Ebben a helyzetben valamilyen ellenkező irányú, építő jellegű törekvésnek kellene elkezdődnie. Ez az ellenkező irányú törekvés pedig nincs messze tőlünk. A benső tanító a lelkiismeret pszichikai területén található. Különbséget teszek intellektuális, esztétikus és etikus lelkiismeret között. Nemcsak erkölcsi lelkiismeret létezik, amelyet leginkább ismerünk, amelyről beszélni szoktunk, és amelyet leginkább a lelkiisme- retfurdalás kellemetlen formájában ismerünk föl. Esztétikus lelkiismeret is van, amelyet a jó és rossz ízlésnek nevezünk, aztán van intellektuális lelkiismeret is, amelyet helyes és helytelen döntésnek nevezünk. Ámde úgy gondolom, a lelkiismeret e három formáján túl egy negyedik is létezik, amely ezek alapjául szolgál, ez pedig a létezés lelkiismerete. Tőle tudjuk, hogy mit kell voltaképpen önmagunkkal kezdenünk. Hiszen ez a lelkiismeret nem a tévedés és az igazság fölött, nem a művészet vagy a giccs fölött és nem a jó meg a rossz fölött ítélkezik, hanem önmagunk fölött, önmagunk tevékeny elfogadásának mértéke fölött: megelégszünk-e azzal, hogy a legcsekélyebb ellenállást tanúsítva sodródunk az árral, tömeglétet élünk; vagy készek vagyunk életünket, önmagunkat kézbe vermi, magunkat alakítani akkor is, ha kockázattal jár. így működik a létezés lelkiismerete. Úgy gondolom, ebben a helyzetben nem vagyunk magunkra hagyva. Nicolaus Cusanusnál, a középkor és az újkor fordulóján élt nagy bíborosnál találtam egy csodálatos mondatot:

237