Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 4. szám - KÖRKÉP - Biser, Eugen - Tőzsér Endre (ford.): A bennünk rejtező benső tanító
kapunk, ami az Evangéliumban áll, vagyis ami a kereszténység üzenete, az nemcsak kívülről érkezik hozzánk, hanem a szívünkbe is bele van írva. A jeruzsálemi ősegyház így imádkozott: „Maran atka” — „jöjj el, Urunk Jézus". Ezt a mondatot többnyire jövő idejű kijelentésnek értjük, mellyel arra szeretnénk kérni őt, hogy újra jöjjön el. A mai elemzés szerint azonban ennek a mondatnak elsősorban jelen idejű jelentése van: most kell Jézusnak jelenvalóvá lennie; most, a jelenben kell megmutatkoznia, hogy igaznak bizonyuljon a hitünk, s őbenne célba érjen. A legtöbb keresztény számára a hit valami tisztán receptív dolog; és valóban, ahogyan már Szent Pál megmondta, a hallásból ered. Ám azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a hit ezenfelül teremtő, kreatív jellegű, és hogy ezen a téren hitünk tartalmához való új viszonyulást kell keresnünk. Ha azt kérdeznék tőlem, hogyan, milyen úton juthatnánk közelebb Jézus személyéhez, milyen módszert tudnék ajánlani a szentírási szövegek pontos analíziséhez, őszintén meg kell mondanom, hogy a legkifinomultabb módszer, a szövegek legpontosabb analízise sem elegendő, ha nem irányít bennünket valaki, egy értő mester személyesen. A szövegeken keresztül Jézus akar hozzánk szólni, nekünk pedig engednünk kell, hogy megragadjon minket. Ezért, úgy vélem, nem annyira a mi módszerünk fogja feltárni számunkra az írások értelmét, hanem Krisztus, aki az írások olvasásában is mesterünk. Napjainkig a teológia szinte kizárólagosan a történeti-kritikai módszerrel dolgozott, melynek kezdeténél G. E. Lessinget és H. S. Reimarust találjuk, s melynek segítségével a teológia valóban nagy, mondhatnám, fenomenális munkát végzett. De ez a módszer, ahogy a neve is mondja: kritikai, alapjában véve analitikus módszer. Segít különbséget tenni az egyes források, a kifejezésmódok, az Újszövetséget alkotó különböző hagyományok között, ám nem segít hozzá ahhoz, amit ezek az írások tulajdonképpen mondani akarnak. A benső tanító azt szeretné, hogy a szövegek rácsszerkezetén keresztül őt magát szemléljük, s ezzel már meg is neveztem egy alternatív módszert. Véleményem szerint három ilyen alternatív módszer van, s ezek mind János első levelének bevezető szavaival állnak kapcsolatban. Ott ez áll: „Amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek". Ha komolyan vesszük ezt a helyet, észrevesszük, hogy az Újszövetség olvasásának három új módját nevezi itt meg: egy akusztikus — amit hallottunk; egy eidetikus, optikus — amit szemünkkel láttunk; és egy haptikus* módszert — amit érintettünk és kezünkkel tapintottunk. Ezzel a rostéllyal kellene az Újszövetséghez közelednünk. Szeretném, ha a benső tanító segítségével arra az alaphangra figyelnénk végre, amely ezen írások sajátos hangoltságát megadja. A második, ahogy már jeleztem, az optikus olvasási mód lenne. A szövegek rácsszerkezetén keresztül egy arcot kellene észrevennünk; annak az arcát, akiről végül is ezek a szövegek szólnak, akinek nevében keletkeztek, akinek hirdetésére létrejöttek. Tehát az Újszövetség olvasójában olyan érzésnek kell lennie, mintha egy ablakon pillantana be, vagy egy rácsos ablakon tekintene át arra, aki tulajdonképpen ezen írásokon keresztül hozzá akar jönni, aki érte verseng, aki az olvasó életének élete és hitének tartalma szeretne lenni. És van egy harmadik módszer, amely haptikus viszonyban van az Újszövetséggel. Az Újszövetség szeretne bennünket megragadni. Nem azt akarja, hogy objektív kijelentésként ismerjük meg, hanem szuggesztíve akar ránk hatni. Aki az Újszövetséget olvassa — hiszen azért van, hogy olvassuk —> olvasmánya után átalakult ember lesz. Isten mintegy birtokba veszi őt. Olyan kisugárzó ereje van az Újszövetségnek, amely vallásos evidencia érzését nyújtja az olvasónak, aki hirtelen rádöbben: Krisztus valóban * A görög haptó (érinteni, érintkezni, hozzányúlni) igéből. 236
