Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)

1995 / 1. szám - Yves Congar a karizmatikus megújulásról (Részlet a párizsi Notre Dame-ban 1980. december 7-én tartott konferencia-beszédből.)

„Jöjj el, te nagy Magányos a magányoshoz, hiszen látod, mennyire egyedül vagyok... Légy jelen vágyaimban, te ösztönözz, hogy vágyakozzam utánad..."

Szent Simeon, az „új Teológus"

Yves Congar a karizmatikus megújulásról

(Részlet a párizsi Notre Dame-ban 1980. december 7-én tartott konferencia-beszédből.)

A Megújulás kiindulása: feltétel nélkül önátadás az élő Krisztusnak — saját életünk nyomorúságának radikális átélésében. Továbbá: feltárulás a Szentiéleknek, aki által az élő Krisztus működik. Gyermeki elfogadása mindannak, amit Isten általunk és bennünk tenni akar. Azután saját magunk ráhagyatkozása azoknakakeresztény testvéreknek imájára, akiket meglátogatott, vagy akiknél már otthont vett a Szentlélek. Itt tehát valamilyen átalakulás történik, mely azonban nem megy egy csapásra és nem is automatikusan. Az emberek élete lassan változik meg. Béke és öröm tölti el őket, és az imádságnak, különösen a dicsérő imának új megízlelése lelkesíti őket. Isten szavának új megismerése nyomán mások számára is békében és buzgón feltárulnak.

Nem nagyon szeretem a „karizmatikus" címkét, pontosan az én sajátos felfogásom miatt. A karizmákat ugyanis úgy értelmezem, mint azokat az ajándékokat, amelyeket a Szentlélek nyújt Krisztus testének építésére. Nem szeretném, ha csak a rendkívüliség, a látványosság, a túlzottan lelkesedő megnyilvánulások vezetnék a lelkeket arra a meggyőződésre, hogy a karizmát azonosítsuk a rendkívülivel vagy szenzációssal. Nem akarok ezen a ponton erősködni, azért elfogadom ezt a címet, hogy „karizmatikus megújulás". Sokkal inkább zavarba hoz azonban egy bizonyos leegyszerűsítő naivitás, amivel sokan nagyon könnyen és majdnem mindenütt a Szentlélek közvetlen hatását látják. Azt a közvetlenséget, ami azt jelentené, hogy Isten egészen nyíltan és az esetek minden részletében jelezné nekünk, hogy mit kell tennünk, mintegy megkerülve józan értelmünk használatát. És azt sem állíthatjuk, hogy a szentírási szövegek azonnal megvilágosulnának előttünk. Én magam tartózkodom minden olyan válasznak vagy valamiféle megoldásnak keresésétől, amely ilyen rövid, közvetlen és személyes formában jelentkeznék. Én inkább a hosszabb és nehezebb utat választom. A lelki írók is mindig a józanságról, az olykor terhes, de türelmes megoldásról beszélnek.

Amilyen mértékben terjed egyházunkban ez a Megújulás — úgy látom —> egyre inkább visszatér ahhoz, amit én a mai egyház egyik jellemző vonásának tartok. Az egyház ugyanis még ma is nagy keret, nagy terület — ahogyan mi ismerjük—> és az élet átjárja ezt a területet. Ámde ilyen nagy területen már kevésbé hatásos és termékeny mint hajdan volt. Viszont csodálkozva látom, hogy majdnem mindenütt az egyesekben éled újra. Egyes férfiak és nők életében, akiket a Szentlélek meglátogatott, és akik különböző módon az élő Jézus ügyének szentelik életüket. így tehát evangéliumi gazdagságuknak egyházi szövedéke alakul ki. Ugyanakkor azzal a kockázattal is jár, hogy hiányos és fogyatékos marad. Egy szövetet hosszában és keresztben át kell szőnie a szálak összefogó láncolatának. Számomra ez az átszövődés az intézményesség és az önkéntesség kölcsönös kiegészülését jelenti. Mindkettőt az élő Úr kelti életre egy és ugyanazon célra: azért, hogy felépítse testét, amelyet az emberek alkotnak.

Az egész karizmatikus megújulás szentsége: Isten Igéje, az igazság, a tanítás. Ám a tanítás lélek nélkül holt betű és üres lap lenne, viszont a lélek lendülete tanítás nélkül illúzió, veszélyes és hiú illuminizmushoz vezetne. Az egyház teológiája szempontjából tehát arról van szó, hogy ne csupán azt az intézményt lássuk, amely közel kétezer éve Krisztustól mint Alapítójától vette kezdetét, de lássuk az egyházat olyannak is, amilyennek azélő Úr Krisztus ma is formálja. Ma is ő a szilárd alapja. Az élő Krisztus Szentlelkén át tevékenykedik, és megtanít mindarra, amit nem választhatunk: el működésében. Mert amint Szent Pál írja: „Lélek az Úr!" (2Kor 3,17). A Szendétekből élünk. Ez az élet fejleszti a teológiát és a dogmatikát, — amikre életem munkáját szenteltem. Távol állok az anti-dogmatizmustól és a pragmatizmustól, de tudatában vagyok annak, hogy dogmatikus formuláink jellege tökéletlen. A lelki életben megérinthetjük az igazságot és a valóságot. De inkább a VALÓSÁG érint meg bennünket, mivel nem mi „ismerjük" az Istent, — hanem először ő ismer meg bennünket. Ez azt jelenti, hogy először Isten szeretett minket és ő közeledett hozzánk... Az igazság mindig csak útban van ahhoz, hogy elérje a VALÓSÁGOT.

1