Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Patsch, Jakob - Pálvölgyi Gyula (ford.): Szükségmegoldásoknak nincs jövője - Megoldás-e a növekvő paphiányra a "kooperatív közösségvezetés"?
közösség számára elengedhetetlen, a nőtlenség előírása viszont csak egy bármikor megváltoztatható egyházi törvény. „Egy keresztény közösségnek, amely helyzeténél, felépítésénél, tagjainak létszámánál fogva jogot fonnál arra, hogy mint helyi egyház éljen, joga van egy papra, mint a közösségnek és az Eucharisztia-ünneplés- nek vezetőjére." A kötelező nőtlenség törvénye az isteni jog megsértésévé válnék, ha a lelkipásztori gondoskodás miatta nem teljesülhet. Ezzel az egyház további létezése forogna kockán. Karl Rahner így fogalmaz: „Amennyiben egy egyház adott helyzetében nem talál elegendő számú papi közösségvezetőt a nőtlenségi kötelezettségről való lemondás nélkül, úgy magától értetődő és nem igényel semmilyen további teológiai vitát, hogy a nőtlenségi kötelezésről le kell mondania." Ebben a kérdésben is érvényes a régi alapelv: Salus animarum suprema lex: az emberek üdvössége a legfőbb törvény az egyházban. Több lehetőséget teremteni a papi hivatal elérésére Ha az egyház a papi hivatal elérését megkönnyíti, akkor a felszentelt vezető és a vasárnapi Eucharisztia-ünneplés minden közösség számára biztosítható lesz. A „viri probati" felszentelése, illetve a női diákonátus újra bevezetése lennének az első lépések. Arra nincs még meggyőző teológiai érvelés, hogy miért nem lehetnek nők is a papi hivatal részesei. Szükséges lenne azokat a házas keresztény férfiakat és nőket, akik több éven át házasságban, családban, közösségben és a szegények szolgálatában beváltak, papokká (papnőkké) szentelni. Érvényes ez elsősorban azokra, akik már közösségvezetők. A szentségi megerősítést és elismerést nem lenne szabad számukra megtiltani. Az önálló közösséget és a papi hivatalt nem szabad egymás ellen kijátszani Ha egy pap akadályozná a közösséget a felelősségvállalásban, ezt nem azért teszi, mert pap, hanem azért, mert saját papi hivatását félreérti. Az egyháznak és a konkrét közösségeknek szüksége van a papi hivatalra. A hagyományos „pasztorális szakadást", (amely az egyházat felosztja papokra és hívekre) nem a papok és a laikusok egyenlősítésével, hanem a hivatali címek és feladatok felülvizsgálatával lehet elérni. A laikusok vagy diákonusok által végzett közösségvezetés, de még az Ige-istentiszteleti áldoztatás is azt a veszélyt rejti magában, hogy elleplezi az ijesztő paphiányt. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy állandó megoldássá válik. Ahol a szükséghelyzetet már képtelenek felismerni, ott segítséget aligha lehet várni. A pasztoráció valóságos problémáit kell megoldani. A szükségmegoldásoknak nincs jövője! Túl kell végre jutni a szükségmegoldásokon! Amikor laikusok, nők és férfiak megbízatást kapnak a közösség vezetésére, illetve a főállású lelkipásztor kodásra, akkor azt is sürgősen át kell gondolni, hogy szabad-e a vezetési szolgálatot a szentségkiszolgáltatástól elválasztani? Fordította: Pálvölgyi Gyula Forrás: „Actio catolica" (Wien), 1994/4. 185
