Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Karrer, Leo - Mártonffy Marcell (ford.): "Bocsásd el népemet...". Felnőtt keresztények nagykorú egyháza
megfelelő kommunikációs csatornákra és a demokratikus döntési struktúrákra, hogy az egységesítő törekvés ne rombolja le az élő sokféleséget, hanem segítse létrejöttét. A közeljövő egyházában minden bizonnyal sorskérdésnek minősül majd, hogy sikerül-e az egzisztenciális nagykorúság számára intézményes formában is teret és megfelelő kereteket biztosítani. Az egyháznak sem szabad félnie attól, hogy feudális vonásaitól megszabadulva a nagykorúság útjára lépjen. Csak így válhat, megszólítható kor-társként, a felnőtt kereszténység hiteles jelévé és szimbólumává (szentségévé). Mindez persze belső életének számos „neuralgikus pontját" érinti: a férfiak és a nők egyenjogúságát, a családosok és a nők kizárását az egyházi rendből, valamint a felelősség demokratikus megosztását. Az emberiesség terén világszerte elért eredmények az egyházat is kötelezik. Máskülönben antitípusa, ellenszimbóluma lesz annak, amit hirdet, de annak is, ami a világ emberi fejlődésében — legalábbis a célkitűzés szintjén (azaz normaként) — immár magától értetődik. 3. Amikor nagykorú egyházról és demokratikus — vagy szinodális — egyházszerkezetről beszélünk, természetesen nem elég, ha új tömlőre gondolunk. A lényeg az új bor, a testvéri együttélés kultúrája —jó és rossz napokban. Legyen szó a plébániai lelkipásztor kodás hétköznapjairól, programokról és egyesületekről, bázisközösségekről és mozgalmakról, üdvözölni és támogatni kell minden olyan kezdeményezést, amely az emberi találkozás és közeledés szolgálatában áll és alkalmat teremt, hogy az emberek bátran és szabadon megnyíljanak önmaguk, a többiek és Isten felé; tudásra és józan belátásra ösztönzi őket; és amely felszabadít, erőt ad a kölcsönös megértéshez és a közös cselekvéshez. Nem az a legfontosabb, hogy egyházi aktivistákat szervezzünk, hanem az, hogy életre keltsük a szunnyadó kérdéseket és készségeket, és megnöveljük a keresztények vállalkozókedvét. Közben azt sem kell elhallgatnunk, hogy a keserűség és az irigység, a hatalmaskodás, az elismerés hiánya és a gyötrő kishitűség, netán a rosszindulatú pletyka sok jószándékot megbéníthat, sőt gyökerében elfojthat. A nagykorú kereszténység, ha találkozik is konfliktusokkal, maguktól a nehézségektől nem riad vissza, hanem a konfliktuskezelés lehetőségein töpreng. Komoly veszélyt jelent az erőszakos „hízókúra-lelkigondozás" is, a maga túlfeszített idealizmusával és teljesíthetetlen követelményeivel. A szélsőséges nézetek első látásra könnyebben képviselhetőnek és intellektuális szempontból „tisztábbnak" tűnnek, ám a terheket többnyire mások kénytelenek hordozni. Alapelvként leszögezhetjük, hogy aki, vállalva a kockázatot, a sokféle álláspont és érdek összehangolásán fáradozik, hidat épít és az ellentétek kiengesztelésére törekszik, közelebb jár a valósághoz és hosszú távon sokkal inkább a gyógyulást szolgálja, mint a szélsőségek képviselői. Utóbbiakra végső soron a szellemi lustaság jellemző: a problémák leegyszerűsítésével kívánnak sikert aratni, bonyolult kérdéseket és ösz- szefüggéseket egyszerű mintákra (pl. ellenségkép) és ideológiákra vezetnek vissza. Isten Igéje ezzel szemben mindig ott bátorít az életre, ott világítja meg mélységeit és hozza meg a gyógyulást, ahol az ember megtapasztalja a boldogságot és a sikert, a hálát és az örömet, de éppígy a kudarcot, a kételyt és a kétségbeesést is: saját korlátáit és az életére leselkedő veszélyt. Az egyházi monokultúrák itt vajmi keveset tehetnek. A segítséghez nem nélkülözhető a közös tanúságtételben összefutó utak sokasága és különbözősége. A élethelyzetek és emberi sorsok változatosságára érzékeny egyháznak természetesen mindenkor konfliktusokkal kell szembenéznie. A plurális valóság befogadására azonban csak egy olyan egyház alkalmas, amely kész a konfliktusok elviselésére. A felnőtt kereszténység, karizmatikus jellegénél fogva, befogadó és adakozó életforma, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy az egyház krisztusi és pneumatikus (a Szentlélekből fakadó) mélységdimenzióját személyes ügyünknek kell tekinte180
