Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Gáspár Csaba László: Fehér M. István professzorral. Filozófia, valláskritika, teológia kapcsolata
A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE Fehér M. István professzorral FILOZÓFIA — VALLÁSKRITIKA — TEOLÓGIA KAPCSOLATÁRÓL — Professzor íir, Önt általában filozófiatörténészként emlegetik. Mennyire elégedett ezzel a besorolással? Nem érzi-e úgy, hogy ez bizonyos lefokozást jelent a „filozófus”-hoz képest? — Engem többnyire valóban filozófiatörténészként soroltak be, ekként tartanak számon. Noha ezzel a meghatározással nem minden szempontból vagyok elégedett, mégis vállalom. Az előző rendszerben filozófiatörténésznek lenni, nem pedig filozófusnak (az alternatíva ugyanis ebben állott) egyfajta distanciálódást sugallt a fennálló s univerzálisan érvényesnek hirdetett filozófiától, a marxizmustól. A filozófiatörténész afféle megbízhatatlan, gyanús elemnek számított, olyannak, aki talán nem is hisz az igaznak hirdetett tanokban, s hitetlenségét, szkepszisét az elmúlt korok filozófiáinak kutatása mögé rejti. Érdekes módon a rendszerváltást követően — az egyedül érvényesnek mondott marxizmusba vetett hit háttérbe szorulása után — az érvényes filozófia iránt elkötelezettek részéről ez a gyanakvás megmaradt, noha immár maguk sem tudták kitölteni az érvényes filozófia helyét. A vád most úgy hangzott, hogy a filozófiatörténész eleve relativista, historicista, azaz hideg és érzéketlen egyfelől az érvényességre igényt tartó szisztematikus filozófia, másfelől és végső soron a jelenkor iránt. Ilyenformán eleven a gyanú, hogy a filozófiatörténész — mint azt Kierkegaard egy más összefüggésben írta — „oly gyorsasággal veti magát a múltba, hogy csak kabátjának szárnyai maradnak a jelenben"1. Ez igen figyelemre méltó félreértés, hiszen az a filozófiai beállítottság, amivel manapság leginkább azonosítani tudom magam, s valamilyen fokig képviselni vélek, ti. a Heidegger és Gadamer nyomán kiépült hermeneutikai filozófia, valóban nagy fontosságot tulajdonít ugyan a múltnak, a tradíciónak, (ha úgy tetszik: a filozófiatörténetnek), ám célja épp a múlt közvetítése a jelen számára, nem pedig a puszta restauráció, a jelentől való elfordulás. A puszta restaurációt, a visszatérést valamely korábbi filozófiához egyébként mind Heidegger, mind Gadamer lehetetlennek ill. terméketlennek és meddőnek tartja. Hogy a — filozófiatörténeti — hagyomány ápolását miként lehet a jelen problémáihoz való szenvedélyes odafor- dulással párosítani, s ezáltal a — korántsem abszolút jelennek tudott — jelenkort éppannyira történelemként érzékelni, az európai kultúrtradíció kontinuitásába állítani: számomra nem utolsósorban ezt a tanulságot hordozza Heidegger gondolati műve, s az a nyomában kifejlődött hermeneutikai filozófia, melyet magam is művelni vélek, s mely nem hajlandó elismerni múlt és jelen, filozófiatörténet és (szisz- tematikus) filozófia merev szembeállítását. — Ez a szigorú kontraszt nyilvánvalóan helytelen álláspont, de vajon a filozófiatörténet szerepének hangsúlyozása mögött nem rejtőzik-e némi rezignáció a jeleimel szentben? — A filozófiatörténetre való erőteljes orientálódás talán csakugyan tartalmaz bizonyos rezignációt, hiszen azt sugallja, hogy minden filozófiai rendszer megbukott, nincs érvényes filozófia (ontológia, metafizika, etika stb.), a filozófiából mára csupán a története, a filozófiatörténet maradt. E rezignáció azonban a kor rezigná- ciója, s nem a filozófiatörténész mint gondolkodó szkepszise. 157
