Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szász István: Hermeneutika és módszertan
egymáshoz, mivel mindkettő a közlés mestersége vagy művészete: a hermeneutika az isteni akarat közvetítésének a művészete, a mániával, megszállottsággal együttjáró jóslás pedig ezen akarat és az istenek szándékolta jövő jelekből történő „kitalálásának" művészi tökélyre vitt gyakorlata. Aplatóni hcnnéneutiké tekhné még korántsem az igazról és hamisról ítélő eszközként, hanem a közvetítés művészetekéiatnyer, illetve kap értelmet. Ámde Arisztotelész az Organonban (Peri herméneiasz) a hermene- utikát már kritikai jellegű értelmezéstanként fogja fel, mely az apofantikus logosz, vagyis a felmutató kijelentés, ítélet logikai szerkezetét vizsgálja, és az ember nyelvi megnyilvánulásainak egyéb fajtáival (mint például a kérést, parancsot, habozást, vágyat stb. kifejező közléssel) nem foglalkozik. Ä megértés folyamata az antik filológia kialakulásától kezdve elméleti reflexiók tárgyát képezi. Ezek a vizsgálódások valójában művészettan jelleget öltöttek: a szónoklás művészeteként gyakorolt retorika — mely a meggyőző érv, az eikosz felmutatására törekedett — és a költői alkotóművészet, a poiétika mellett a hermeneutika a megértés művészeteként került a gondolkodás előterébe. Mindazonáltal a megértés mint megértés csak Friedrich Schleiennacher hermeneutikai gondolkodásában válik majd „szellemtudományi problémává". A hermeneutika történetében Szent Ágoston megértésre és értelmezésre vonatkozó elemzése vitathatatlanul nagy jelentőségű. A sztoikusokhoz hasonlóan Augustinus szintén hangsúlyozza az alapvető és egyetemes érvényű különbséget logosz proforikosz és logosz endiathetosz között. Szüntelenül tapasztaljuk, hogy a kimondott hangalakban mint formában csak töredékesen nyilvánul meg, „jut szóhoz" az elgondolt tartalom — a belső szó. A verbum interius (verbum cordis) teljességgel sohasem közölhető nyelvi úton. A reneszánsztól kezdve a vizsgálódás elsősorban három területre korlátozódik: kialakul a teológiai érdeklődésű hermeneutika (hermeneutica sacra), valamint a filológiai és jogi jellegű regionális hermeneutika (hermeneutica profana). A romantikus hermeneutika előtörténetének tekinthető a Luther-fegyvertárs és -barát, Matthias Flacius Illyricus, valamint Spinoza, Francke, Rambach, Chladenius, Baumgarten és Herder értelmezéstana. /. /. Rambach „Institutiones hermeneuticae sacrae" címmel 1723-ban napvilágot látott munkájában a subtilitas intelligendi és a subtilitas explicandi mellett a subtilitas applicandi jelentőségére is rámutat, mely utóbbi elem hangsúlyozása nyilvánvalóan a prédikáció, a sermo erejének fokozott felismerésével és értékelésével áll összefüggésben. A megértés folyamatának e három mozzanatát a fent említett szerzők szubtilitásnak, finomságnak nevezik—jelezvén, hogy nem valamiféle tekhné típusú rendelkezésre álló eszközről vagy módszerről, mint inkább felettébb sajátos képességről van szó. 4. Az „új" hermeneutika kialakulása Az úgynevezett új hermeneutikához vezető úton az első jelentős lépést Friedrich Schleiennacher (1768-1834) tette meg. Ahermeneutikát az antik korhoz, a patrisztiká- hoz és a reformációhoz hasonlóan Schleiermacher szintén művészettanként határozta meg, ámde esetében a formális egyezés immáron tartalmi különbséget fed: elméleti reflexiója magára a megértésre mint megértésre irányul. Schleiennacher a romantikus életfilozófia alapján, mindenekelőtt Spinoza és Schlegel idevágó gondolataihoz kapcsolódva az értelmezőnek az adott szerző teremtő folyamatába való divinatorikus beleérzését követeli, vagyis az alkotó (NB. nem az alkotás!) és értelmező közötti kongenialitást Az értelmezésnél — íija Schleiermacher — alapvető fontosságú, hogy mindenkor képesek legyünk a megértendő szerző 152
