Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szász István: Hermeneutika és módszertan
saját gondolkodásmódjából kiindulni. A régi hermeneutika nyomán a megértést a beszédfolyamat megfordításának tekinti. Ám ez a divináció (szemben a komparatív megértéssel mint természettudományos ismeretszerzési móddal) nem pusztán be- lehelyezkedés, hanem előzetes megértés is — tehát korántsem valamiféle misztikus, illetve ezoterikus jellegű isteni beavatkozás, hanem exoterikus folyamat: a megfelelően érzékeny, fogékony értelmező által minden nehézség nélkül elérhető „kitalálás" aktusa. A pszichológiai interpretáció feltételeként ez a beleérzés olyan mély lehet, hogy az értelmező végül már jobban érti a szerzőt, mint az saját magát értette. Következésképpen az interpretáló a művet is jobban érti alkotójánál. — Természetesen, ha figyelembe vesszük, hogy a szerző az alkotás folyamata során voltaképp egyáltalán nem is „értette magát", akkor e tétel már korántsem oly meghökkentő. Schleiermacher a romantika zseniesztétikáját viszi át általános hermeneutikájára: a tudattalan módon alkotó zseniális művész teremtő tevékenységének eredményét az avatott értelmező tudatosan reprodukálja. Wilhelm Dilthey (1833-1911) hermeneutikáját az elméleti tudás és gyakorlati életbizonyosság viszonyán belül dolgozta ki. A kanti tiszta ész kritikáját a történeti ész kritikájával kívánta kiegészíteni, hogy a „Miként lehetséges tiszta természettudomány?" kérdés mintájára a szellemtudományok is megalapozhatóak legyenek elméleti (azaz filozófiai) szinten. Dilthey határozottan szembeszállt azzal a J. Stuart Mühe visszanyúló törekvéssel, amely a természettudományok mintájára akarta legitimálni a szellemtudományokat. Dilthey a megértés fogalmát a szellemtudományok módszertani alapfogalmaként értelmezi. Ő tesz először különbséget természettudomány (tagoló-magyarázó módszer) és szellemtudomány (megértő-leíró módszer) között. Igazi jelentősége az újkantiánus filozófusokkal szemben az, hogy miközben a kritikai filozófia megújulását a szellemtudományokra is kiterjeszti, nem feledkezik meg ama tényről, hogy a „megértő tudományok" vonatkozásában a tapasztalat fogalma alapvetően mást jelent, mint a természetismeret területén. Minden megértésben van valami irracionális, miként maga az élet is az: logikai művelet nem helyettesítheti a megértés roppant szellemi erőfeszítéssel járó s teljesen soha le nem záródó folyamatát (Kierkegaard, Bergson és Nietzsche hatása). Dilthey az újkantiánus ismeretelméleti szubjektumot vértclen absztrakciónak tartja — olyan megismerő (nem pedig megértő!) alanynak, akinek ereiben „híg lé" folyik. 5. A megértés mint létmód Martin Heidegger (1889-1976) elsődlegesen nem ismeretelméleti jellegű, hanem fundamentálontológiai igényű egzisztenciális elemzésből kiinduló fenomenológiai gondolkodásában a hermeneutika a filozófiai eszmélődés középpontjába került. Heidegger határozott véleménye szerint a hermeneutika nem az értelmezés mestersége, illetve művészete elsődlegesen — eredeti, nem levezetett értelmében tehát semmiképpen sem tekinthető holmi normatív igényű szabálygyűjteménynek, módszer-, vagy művészettannak —, hanem „az értelmezés ügyeként" olyan emberi megnyilvánulás, amely fronétikus jellegével valójában létmód. Mindazonáltal helytelen lenne, ha a fogalom értelmezésében bekövetkezett gyökeres változás kapcsán elhamarkodottan a hermeneutika sajátosan új kezdetéről beszélnénk, hiszen Heidegger felfogását követve — hogy tudniillik a megértés egzisztenciáié, a létezés alapmódozata —, a hermeneutikában tulajdonképpen soha nem beszélhetünk új kezdetről. Heideggemél a hermeneutika azáltal vesz ontológiai fordulatot, hogy a létkérdést megválaszolni igyekvő gondolkodás az élet és a megértés szoros kapcsolatának elemzésére irányul. Az élet szükségképpen értelmező módon zajlik, az ember értel153
