Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Walter, Peter - Szombath Attila (ford.): A rossz lényege és megvalósulása
Peter Walter A ROSSZ LÉNYEGE ÉS MEGVALÓSULÁSA I. A rosszra vonatkozó kérdés A rossz jelenléte a világban vitathatatlan tény, mely nap mint nap észrevéteti magát velünk. Arról hallunk, hogy valahol eltérítettek egy repülőgépet, s ártatlan embereket lőttek agyon mint túszokat. Megtudjuk, hogy nem messze tőlünk megöltek egy öregasszonyt a kevéske megtakarított pénzéért. Gondolhatunk ezenkívül Auschwitzra, Hirosimára vagy a szibériai büntetőtáborokra is: mindezeken a helyeken rosszat tettek az emberek egymásnak, kimondhatatlan szenvedést okozva ezzel. Efféle szenvedés persze más módon is megtörténhet. A földrengések és más természeti katasztrófák gyakorta nagy városokat döntenek romba, lerombolva az emberi kéz összes alkotását, lakhatatlanná téve egész vidékeket. Mindezek ellenére a természeti hatalmakat voltaképp nem nevezhetjük rossznak, s hasonlóképp az állatokat sem, ha épp más állatokra, vagy akár emberekre törnek, s elpusztítják őket. A rossz gondolatához ugyanis mindig hozzákapcsolunk egy akaratlagos mozzanatot is, egy olyan spontaneitást, amit a természeti erő és az állatvilág nyilvánvalóan nélkülöz. Leibniz óta a filozófia is különbséget tesz a fizikai rossz, például egy természeti katasztrófa következményei, s a morális rossz között, mely utóbbi a rossz a maga voltaképpeni értelmében, szemben az előbbivel, amit csak bajnak nevezhetnénk. Tulajdonképpeni rosszat csak olyan lény okozhat, mely képes tudatosan és akaratlagosan cselekedni. A következőkben mi is az ide tartozó, a morális rosszal foglalkozunk majd, és a fizikai rossz kérdését csak futólag érintjük. Ha a morális rossz akaratlagosságot s így felelősséget is feltételez, akkor rögtön felvetődik a kérdés, hogy vajon lehet-e még egyáltalán korunkban olyasmiről beszélni, mint bűn és vétség. Úgy tűnik ugyanis, hogy a modem pszichológia már feltárta minden emberi cselekedet sokszoros feltételezettségét, s ezzel azt is, hogy döhtési szabadságunkat gyakorta korlátozza a környezet és az öröklődés. Abírósági perekben is ennek megfelelően és jogosan sokszor ki kell mondani a vádlott korlátozott büntethetőségét. Mindazonáltal a felelősség és a vétek kérdéssé válása még nem zárja el az utat sem a rosszról való gondolkodás, sem pedig az ellene való cselekvés előtt. A kereszténységre épp ezen a ponton döntő feladat hárul. Mert „azzal, hogy ragaszkodik a bűn és a vétek fogalmaihoz, ellenáll ama titkos önfelmentő ábrándnak, mely annyira terjed társadalmunkban, s amely avétket és elítélést vagy már senkire, vagy csak a mindenkori 'másikra' vonatkoztatja; ellenségre vagy ellenfélre, a múltra vagy a természetre, a hajlamra vagy a miliőre. Úgy tűnik, hogy szabadságunk történetében szakadás következett be, s hogy e szabadság immár visszaszorulóban van mégpedig azon ijesztő mértékű önfelmentési törekvés miatt, mely csak az eredményeket, a sikereket és a győzelmeket állítja be a mi cselekedetünkként, máskülönben pedig illetékességünk korlátozásának és letagadnának művészetét gyakorolja. Úgy tűnik, mindig új alibiket keresünk, midőn az általunk zajló és íródó történelem sötét, szerencsétlen vagy katasztrofális oldalaira pillantunk."1 Ha a keresztény hit nem hajlandó elnémítani a rosszra vonatkozó kérdést, sőt, egyenesen magára veszi, ezáltal a legkomolyabb kihívást intézi önmagához. Hiszen mi más volna a világban lévő rossz, mint a legerősebb bizonyíték egy teremtő jóság, valamint a Jézus Krisz136
