Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Söding, Thomas - Gáspár Csaba László (ford.): Maroknyi nyáj? A föld sója? - Az Újszövetség és új egyházkép keresése
rendűségi komplexusával, akik nem sokra tartják önmagukat, és úgy hiszik, semmi lényegessel nem tudják gazdagítani az egyházat. Pál abban látja apostoli föladatát, hogy segítsen a közösségeknek a nekik ajándékozott adományok felismerésében és abban, hogy sokrétűségük által tegyenek tanúságot — példaszerű értelmezése ez az egyházi szolgáló hivatalnak. Az egyház nem kész építmény, s még kevésbé szilárd bástya, hanem építkezés, melyen a lehető legtöbb kéznek kell szüntelenül munkálkodnia. Csupán egyetlen dolog szilárd benne kezdettől fogva: a fundamentum, ami semmi más, mint maga Jézus Krisztus (vö. lKor 3,9-17). Térítés a kisugárzás erejével Ez az egyházias „communio" bármennyire magában rejtette azt a veszélyt, hogy sündisznóállásba merevedjék és visszavonuljon a világból, mégsem jelentett akadályt, hanem ellenkezőleg: a hittérítő mozgalom föltétele volt. Bár az Apostolok Cselekedeteinek tanúsága szerint lényegében vándormisszionáriusok folytatták az őskeresztény kor hittérítését, s tényelegesen egészen az első század végéig jelentős szerepet játszottak, mégis, hosszabb távon egy másik tényező volt döntő: áz a vonzerő, melyet a helyi keresztény közösségek a pogány környezetre kisugároztak. Már Pál apostol erre helyezi a fő hangsúlyt. Hittérítői stratégiája — mindig csak viszonylag rövid ideig maradni egy-egy újonnan alapított közösségben, utána pedig továbbvonulni — arra épül, hogy e fiatal közösségek azon nyomban missziós kisugárzó erőre tettek szert. Ez a közösségi istentiszteletre is vonatkozott. Ennek minősége az lKor 14,22-25 szerint azon mérhető le, hogy nem csupán a hívők számára mond valamit, hanem „a be nem avatottaknak és hitetleneknek'' is. Az istentiszteletet úgy kell megünnepelni, hogy a nem-keresztényeknek lehetőségük nyíljék felismerni: „Isten közöttük van'' (íz 45,14; lKor 14,25). Mivel az istentiszteleteket nem mindenki számára hozzáférhető épületekben tartották, hanem magánházakban, ezért Pál az lKor 14-ben általános gyakorlatként föltételezi, hogy a keresztények értesítették ismerőseiket, barátaikat vagy rokonaikat, akik érdeklődtek az evangélium iránt, és magukkal is hozták őket a közösség összejövetelére, amely ilyenformán az igehirdetés helyévé válhatott és azzá is kellett válnia. Egészében véve bizonyosan ez volt a misszió legfontosabb formája: a személyes kontaktus, egy már fennálló helyi közösséggel való ismeretség, az a vonzerő, mely istentiszteletükből kisugárzott. Elhatárolódás és ellenállás, nyitottság és dialógus Az újszövetségi ekkleziológia figyelemre méltó vonásaihoz tartozik, hogy a közösségek még ott sem hagytak föl ezzel a gyakorlattal, ahol agresszív nyomás nehezedett rájuk. Noha kétségtelenül léteztek erőteljes törekvések a pogány élet- és értékvilág fölöttébb polémikus leértékelésére, ám erősebbnek bizonyultak az ezzel ellentétes tendenciák. Ebbe ismét az első Péter levél nyújt bepillantást. Egyfelől kiáll — egészen a hegyi beszéd értelmében — amellett, hogy ne erőszak feleljen erőszakra, hanem az erőszakról való lemondás és az ellenség szeretete szegeződjék szembe az agresszióval (3,8-12; vö. Róm 12,9-21). Másfelől „Péter" arra ösztökéli a keresztényeket, éljenek úgy, hogy ne csupán megcáfolják a pogányok gyalázkodását, hanem elvezessék őket Isten dicséretére (2,12). Az első Péter-levél elgondolásának lényege — a gyakran hallható vélekedés ellenére — nem a fennálló viszonyokhoz való alkalmazkodás, hanem az evangéliumhoz következetesen igazodó élet. Ez a gyakorlat — pusztán azzal, hogy óvakodik a túlzó lelkesültség- től és a gyáva kompromisszumoktól — idővel vonzóan hat a pogányokra is. Minden várakozás és masszív ellenállás ellenére, nem kevés szakadás árán született meg ez a merész elgondolás. 82
