Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Söding, Thomas - Gáspár Csaba László (ford.): Maroknyi nyáj? A föld sója? - Az Újszövetség és új egyházkép keresése
Az azonosság megőrzésének szükségessége a korabeli szinkretikus környezetben arra kényszerítette a keresztényeket, hogy elhatárolódjanak környezetüktől. Ebben a zsidóság jelentette számukra a mintát. A zsidókhoz hasonlóan nekik is elsősorban azzal az követelménnyel szemben kellett ellenállniuk, hogy hitüket összeegyeztessék a pogány isten- és császárkultusszal, mely állampolgári kötelességnek számított. Gyakran elég nehéz volt összegyűjteni az ellenálláshoz szükséges erőt. Az egyik kemény küzdelmet, mely az egyház elevenébe vágott, jól tükrözi a János Apokalipszis az első évszázad végéről, Domitianus uralkodásának idejéből. A császárkultusznak a Kisázsia helyi hivatalnokai által támogatott militáns terjesztésével szemben ki kellett tartani a hitvallásban, és meg kellett őrizni Istennek az összes istenellenes hatalom fölött aratott végérvényes győzelmébe vetett hitet. Ez olyan erőteljes kihívás volt, melynek bizonyosan csak a prófétai látnok segítségével lehetett megfelelni. Az aposztázia veszélyénél még mélyebb volt az evangélium észrevétlen elpogányosítása. Ez a veszély a pogánykeresztény térítése során vált fenyegetővé. Ennek bemutatására is találunk példát az első Korintusi levélben: a szöveg feltételezi, hogy a közösségben egy olyan bölcsességteológia formálódott ki, mely a tökéletes isten-emberség archetípusának mutatta Jézus Krisztust. Ezáltal csillapította a későókori ember egyik mély vallási vágyát: a megelégedettség terhétől való szabadulást. Pál látta a veszélyeit ennek a mitizáló krisztológiának. Ezért feleletül az evangélium középpontjára irányította a figyelmet: a „Keresztről szóló tanítást" (l,17k) hirdetvén, Jézus történetének szégyenteljes végét is komolyan vette, és megmutatta, miként válik láthatóvá még a bűnözők bitóján is Isten teremtő szeretetének minden határt meghaladó ereje (Mtörv 27,23; Gál 3,13). Bármennyire szükséges volt persze az önazonosság kiformálása megkülönböztetések és elhatárolások révén, mégis a (legtöbb) újszövetségi szerző kikerüli azt a csapdát, hogy elzárkózzék a pogány hellenizmus szellemi világa elől. Az Újszövetség a Jézus Krisztusról szóló evangéliumnak a hellenizmus világába behatoló, egészében sikeres inkulturációjának szinte lélegzetállító folyamatát mutatja be. A döntő az volt, hogy ezt nem merőben fordító eljárásnak tekintették, melyben csak arra kellett volna törekedni, hogy új nyelvre ültessék át az egyszer már szilárdan rögzített üzenetet. Az inkulturáció — újszövetségi nézőpontból — azt is jelenti, hogy belépvén egy más szellemi világba a krisztusi üdvösségesemény új dimenzióit kellett érzékelni és megfogalmazni, válaszolva a címzettek vágyaira, reményeire és elvárásaira. Az őskereszténység számára ebben is előképet jelenthetett a korabeli, kivált a diaszpóra zsidóság.10 A preegzisztencia és a kenózis krisztológiája (vö. Fii 2,6-11), a szótériológia szentségi kifejtése (vö. lKor 10,lók; Róm 6,1-11), a „Krisztus Misztikus Teste" szimbólumára épülő ekkléziológia — mindezeket a hellenista-zsidó teológia készítette elő — elgondolhatatlan volt a pogány teológiai felismerések kritikus recepciója nélkül. Az alapelv így hangzott: „Vizsgáljatok meg mindent, a jót tartsátok meg!" (ITessz 5,21; vö. Fii l,9k). Maroknyi nyáj — A föld sója „Ne félj, te maroknyi nyáj, mert úgy tetszett az Atyának, hogy nektek adja égi királyságát!" — ezt a jézusi mondást (Lk 12,32) manapság szívesen idézik egy olyan egyházi ideológia igazolásaként, mely afféle előregyártott választ kínál jelen korunk szekularizá- ciós, individualizációs és szinkretikus folyamataira. Eszerint az egyház arra hivatott, hogy egészséges maradékra zsugorodjék. így könnyű szívvel lemondhat a távolállókról, a megbízhatatlanokról, a túlterheltekről. Ha éles metszésekre szánja el magát, annál tisztább lesz, s akkor övé az Úr ígérete. Csakhogy ilyenformán ellentétébe fordul az imént idézett Jézus-logion értelme. Való igaz, hogy a Lukács 12,32 a kisebbségi lét őskeresztény tapasztalatát fogalmazza meg: a gyengeség, a sikertelenség, a szorongás és a bizonytalanság tapasztalatát. Mindazonáltal a kijelentés mondanivalója éppen az, hogy eloszlassa azt a vélekedést, mely szerint ha a tanítványi közösség kicsi és jelentéktelen, kevés visszhangra talál és csekély kisugárzó erővel rendelkezik, akkor a végén még Isten is 83
