Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Söding, Thomas - Gáspár Csaba László (ford.): Maroknyi nyáj? A föld sója? - Az Újszövetség és új egyházkép keresése
megóv bennünket az egyoldalúságtól. A partneri és házastársi kapcsolatot mint a házasság és család természetes-emberi összetevőit Krisztusnak a házassághoz és a családhoz kötődő szakramentális szövetségi viszonya integrálja felülmúlhatatlanul. Ennek a háromdimenziós jellegnek a hirdetésére támaszkodik és ebből merít bátorítást a hívek példamutató élete. A jegyesekkel való beszélgetés, a házasságra előkészítő szemináriumok és a családosok közösségei — ha felelősségteljesen vezetik őket — segíthetik a lelkipásztori munkát. Ha a házasságot nem önkényesen választott eszme irányítja, akkor az oda vezető út sem lehet érdektelen. Bár a fiatalok jövőbeli elképzelései között az első helyet foglalja el a család és a hivatás, a házasság veszített jelentőségéből az olyan párok előtt, akik együtt élnek, de (még) nincs gyermekük. Ebben a tekintetben eredményesnek ígérkezik az eljegyzés megtöltése új élettel. Az a szemrehányás, hogy az egyházközségekben többet vitatkoznak, mint amennyit dolgoznak, vagy amennyit példaszerűen megélnek, általánosítva téves. A kettő együvé tartozik. Hogyan értethetnénk meg másképp, hogy az egyház szexuális tanítása nem a szexuális elnyomást akarja szolgálni, hanem a nemiséget integrálni akarja a krisztusi humanitás teljességébe. A házasság és a család nem érkezett el a végéhez sem társadalmilag, sem az egyházon belül. Az biztos, hogy a jelenlegi zavaros helyzetben az egyházra világméretű feladat vár. „Az emberiség jövője a családon múlik" (Familiáris consortio). (Ehe und Familie auf dem Prüfstand nyomán. In: Forum Katholische Theologie, 9.1993. 1.1-10.) Fordította: Bánhegyi B.Miksa OSB Thomas Söding MAROKNYI NYÁJ? A FÖLD SÓJA? Az Újszövetség és új egyházkép keresése. Elmúltak azok az idők, amikor „himnuszokat énekeltek az egyházhoz". Bár még sok kereszténynek van valamiféle „álma" az egyházról: manapság elsősorban mint olyan közösségről, mely tudván tudja, hogy vándorol. Bizonyára akadnak, akik baráti körre vágynak, mely védelmet és biztonságot nyújt a hitben. Talán jelen van még a kontraszttársadalom utópiája is, melyben az emberek másként élnek, gondolkodnak, másként dolgoznak és másként imádkoznak, mint a szokványos világban. Ám túlságosan sokan vannak azok, akik számára ezek az álmok már csupán ábrándok. A helyzet paradoxnak tűnik: a 2. Vatikáni zsinat a zsinatok története során első ízben középponti témává tette az egyházat. A nyitott kortársak útmutató reflexiókként üdvözölték a két alapvető zsinati dokumentumot, a „Lumen gentium"-ot és a „Gaudium et spes"-t, mert minden elkerülhetetlen kompromisszum ellenére az egyház bennük éppúgy elkötelezte magát az „aggiornamento" elvének, mint az eredettel szembeni hűségnek. Földünk déli felén, valamint az egykori szocialista országokban olyan folyamatok játszódtak le, melyek egyfelől keményen próbára tették az egyház önazonosságának megőrzését, másfelől pedig megnövelték a helyi egyházak erkölcsi tekintélyét. Ezzel szemben nyugaton a zsinatot követő időszakot nem csupán az jellemezte, hogy erőteljes egyházkritika bontakozott ki az elhúzódó vagy félszívvel végrehajtott reformok miatt, hanem föllépett a társadalmi visszhang hiánya miatt érzett frusztráció is, valamint az a bizonytalanság, hogy müyen új szerepet kellene betöltenie az egyháznak a külső 77
