Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A család Jézus életében és igehirdetésében
TANULMÁNYOK Sulyok Elemér OSB A CSALÁD JÉZUS ÉLETÉBEN ÉS IGEHIRDETÉSÉBEN „Ha megkérdezik, ki vagyok, nemcsak keresztnevemet, hanem vezetéknevemet is megmondom. A családomra való hivatkozással mutatkozom be. Még a családnév is, amely annyira személyi, magában foglalja legközelebbi hozzátartozóinkat. Ez is azt bizonyítja, milyen nehezen képzelhetjük el magunkat családunk nélkül. A hajunk színe, jellemvonásaink, létünk puszta ténye is másoktól ered. Embernek lenni annyit jelent, mástól születni, mások sejtjeiből összeállni. Mindnyájunk mögött két személy áll, mögöttük ismét két személy. Az emberiség két folyama találkozott, s az adott pillanatban megszülettem én. Igen, az »adott« pillanatban. Sem apám, sem anyám nem tudta bizonyossággal, hogy abban a pillanatban új élet keletkezik. A megtermékenyülés bizonyos mértékben mindig kiszámíthatatlan, olyan erők működnek közre benne, amelyeket az emberi találékonyság nem képes utánozni. A gyermek életre hívása az ember műve, de ami itt történik, annyira felülmúlja az embert, hogy a szülők inkább ajándéknak, mintsem saját képességeik eredményének tartják a gyermeket. »Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak« — mondja a 127. zsoltár, majd így szól a gyermekek fogantatásáról: »Akiket szeret, azokat elhalmozza, jóllehet alszanak. Lám, a gyermekek az Úr ajándékai, a test gyümölcse jutalom.«"1 A 127. zsoltár eszünkbe idézheti a Védának, a hindu vallás több mint háromezer éves szent könyvének néhány sorát: „A házastársak szolgálják egymást. Emeljék fel, segítsék egymást, de mindenek felett szolgálják, neveljék fel gyermekeiket becsülettel, szeretettel és távolságot tartva. A gyermek vendég a házban, akit szeretni és tisztelni kell — soha sem birtokolni, hiszen ő Istené." Vagy amit egy arab közmondás ajánl figyelmünkbe: „Gyermekeid nem a te gyermekeid, általad jönnek a világra, de nem tőled, és jóllehet nálad vannak, mégsem tartoznak hozzád. Szeretettel megajándékozhatod őket, de gondolataiddal nem, mert megvannak a saját gondolataik. Az élet ugyanis nem visszafelé halad, nem a tegnapnál időzik. Te vagy az íj, melyből gyermekeid mint élő nyílvesszők kirepülnek." Az ember az előtte járt és egymást váltó nemzedékek titkos ösvényein érkezik. Gyermekkorának szokásai sem légüres térben alakulnak ki, hanem a család jótékony atmoszférájában. Gondoljunk például anyanyelvűnkre. Amikor megszülettünk, nem némán, hanem szótlanságban, a szavak érési csendjében jöttünk a világra. Nagy ünnep volt, amikor kimondtuk az első szót — azt, hogy „mama" —> melyhez némi levegőn kívül csupán kétszer megismételt ajakhangra volt szükség. Az első szó aztán maga után vonta a többit, melyek kezdetben még bizonytalanok voltak, akárcsak első lépéseink, ugyanakkor — miként Ádám a Paradicsomban — elindulhattunk velük táguló világunk megismerésére és meghódítására. De a szokások tanulgatásánál lényegesebb volt, hogy elsajátításukra a család „paradicsomi állapotot" idéző védettségében került sor. Az előbbi példánál maradva ez valami olyasmit jelent, hogy nemcsak szavakat kaptunk ajándékba, hanem általuk azok „szövegkörnyezetét" is. Szókészletünk alapelemeit úgy gyűjtögettük össze, hogy eközben bizonyosságot szerezhettünk anyánk mosolyáról, apánk szeretetéről, nagyszüleink kedvességéről. Az egész család apraja-nagyja ott bábáskodott új szavaink körül. Gyarapodá66
