Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A család Jézus életében és igehirdetésében
sukat a későbbi években is féltő gondoskodással kísérték. Tudták: szavainkat nem hagyhatják magukra; ápolásra szorulnak, mint a palánták, és csak gondos művelés után ül- tethetők ki az emberek szeszélyesebb környezetébe, hogy azután magukra találva szabadon fejlődhessenek. Érthető tehát, hogy mindnyájan kegyelettel őrzünk magunkban egy-egy olyan szót, kifejezést, nyelvi fordulatot, amely szótári jelentésén és árnyalatain túl családunk irántunk való szeretetének jelképévé vált. Jézus családban született Jézus, az Isten Fia valóságos emberként megosztotta velünk sorsunkat. Azáltal is, hogy családban született. A Szentiélektől fogantatott, de „asszonytól született" — írja Pál apostol a galatákhoz címzett levelében (4,4). Később Máté és Lukács arra is vállalkozott, hogy összeállítsa Jézus családfáját, melyet Lukács a megkeresztelkedés után közöl (3,23- 38), Máté viszont evangéliumának elején (1,1-17). A kettő közül — néhány megjegyzésre szorítkozva — az utóbbival foglalkozunk. Nem a teljesség igényével tesszük ezt, hanem csak témánkat érintő vonatkozásban, hiszen nem ejtünk szót elsődleges üzenetéről: Jézus messiási mivoltáról és a már vonatkozó ószövetségi ígéretek beteljesedéséről. Ha szövegünket nem a Máté korabeli rabbinikus hagyomány és irodalom felől közelítjük meg, hanem az első századok atyáinak írásértelmezése alapján, akkor feltűnik: a nevek jegyzékében négy bűnös asszony is szerepel. „Itt van a kánaáni Támár, aki terhes marad apósától, Júdától, s ő, az asszony tudja is ezt; a szintén kánaáni, a nyilvános parázna, Ráháb, a moábita Rut, aki befekszik leendő férje takarója alá; végül a hettita Úriás felesége, Betsabé, aki képes férje gyilkosához hozzámenni feleségül. Kik ezek? Olyanok, akiknek magatartásán joggal megbotránkozhatunk, akiknek nem kellene ott lenniük Jézus nemzetséglistáján. Szerintünk. De Jézus Krisztus közelében mindig is voltak bűnösök, vámszedők, paráznák, akik az ő bűnbocsátó kegyelmében részesültek. Isten ezeket a bűnös asszonyokat méltatta arra, hogy tőlük származtassa egyszülött Fiát, hogy minket, éppen ilyen nagy bűnösöket is befogadjon az ő közösségébe. Nem lehetünk olyan távol tőle vétkeink miatt, hogy ne hallanék mi is hívását... Ezek az asszonyok nemcsak bűnösök voltak, de idegenek is, kettő kánaáni, egyik moábita, másik egy hettita ember felesége. Isten már az Ószövetségben kitárja választott népének kapuját, és pogány okát vesz be az ő szövetségébe. Úgy tudjuk és szoktuk mondani, hogy Isten az egész emberi nemzetségből választja ki magának az egyházat. Pogányságunkban, idegenségünkben is ott vagyunk Isten népének seregében. Isten azt is akarja, hogy bűneink és idegenségünk távolságából közel kerüljünk ahhoz, aki személyes életünknek és egyházunknak is megtartója, üdvözítője."2 Örömhír ez — közelieknek és távoliaknak, neveseknek és névteleneknek! Ugyanakkor azonban azt sem téveszthetjük szem elől: Jézus, aki családban született — „asszonytól", „a törvénynek alávetve" (Gál 4,4) — példát adott, hogy bennünk is ugyanaz a lelkűiét legyen, mint őbenne (vö. Fii 2,5). Felmenő ági vérvonalunkon szüléink, nagyszüleink — olykor még dédszüleink is — néven szólíthatok. De ha tovább nyomozunk a múltban, a nevek fokozatosan elhalványulnak. És ha még hátrább kalandozunk az időben, egyre több lesz a névtelen rokon. S valahol az idők kezdetén —József Attilával vallhatjuk —: „százezer ős szemlélget velem." Családunk sejtjén keresztül valahogy így épülünk be az emberiség testébe. És miként a látható levél nem feledkezhetik meg a láthatatlan gyökerekről, azonkép- pen mi sem feledkezhetünk meg névtelen „testvéreink"-ről (vö. Máté nemzetségtáblájában 1,2.11). Közösséget kell vállalnunk velük, s köztük a „török, tatár, tót, román", német, lengyel, s ki tuja még milyen vérű idegenekkel, sőt a család „fekete bárányaival", a bűnösökkel is. Jézus személyünket illető örömhíre így válik számunkra feladattá, alázatra nevelő élettörvénnyé. 67
