Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Honsel, Bernhard - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Lelkipásztorkodás és emberi kapcsolatok - Nehézségek és feladatok
terapeuta és a lelkipásztor hivatása nagyon közel van egymáshoz, sok vallásban évezredeken át egy személyben találkoztak. Az evangéliumokban azokat a gyógyulásokat, amelyek a Jézussal való találkozás által történtek, Isten üdvözítő tevékenysége jeleinek értelmezték. A mai technizált és látszólag tökéletesen szervezett világban sok embernek súlyos nyomorúsága épp a kapcsolatok hiánya és az ebből adódó elmagányosodás. Az egyháznak és az egyházközségnek e téren sürgető feladata van, de ugyanakkor új lehetőségei is adódnak. Lehetővé tehet találkozásokat, képessé teheti az embereket az érett kapcsolatra, s kísérni tudja őket ebben a folyamatban. Természetesen látnunk kell azt is, hogy mindebből nem kis problémák támadhatnak éppen a főhivatású lelkipásztorok, különösen a plébánosok esetében. Nem kétséges, hogy ezeknek hivatásuknál fogva különleges lehetőségeik vannak. Az egzisztenciális élmények idején ott vannak az emberek mellett: a gyermek keresztelőjén, a házasságkötéskor, a jubileumok alkalmával, a kritikus pillanatokban és a halál színe előtt. Ilyenkor fölpattan a mindennapiság zára, megnyílnak az emberek. A lelkipásztorok sok ember számára, legalábbis átmenetileg, felebaráttá, sőt baráttá válnak. Ha ebből kapcsolat és bizalmas légkör születik, az egyre erősebben rá fogja nyomni bélyegét az egyházközségre, és hatással lesz az Eucharisztia vasárnapi ünneplésére is. 5. A kapcsolat akadálya a túlterheltség Ha a mai egyházközségek nagyságát tekintjük, biztosan fönnáll a veszélye annak, hogy a főhivatású lelkipásztor nem tud megfelelni az elvárásoknak. Ezt mutatja a következő példa: Egy nagyobb egyházközség plébánosa (10.000 katolikus, négy óvoda, egy kórház, egy öregek otthona) tudatosan megfogalmazta a céljait, amikor átvette a plébániát: — Mint ember és lelkipásztor akart élni, tudatosan szembe akart nézni korunk problémáival, kapcsolatot akart tartani az egyházközség tagjaival, a dolgokkal és Istennel. — Az egyházközségben kapcsolatot akart teremteni az emberek között, közösséget akart alkotni, az Eucharisztiát a lelkiélet forrásaként és csúcspontjaként akarta együtt ünnepelni a közösséggel. Két év múlva egy nagy visszatekintésben (szupervízió) ellenőrizte munkáját és céljait. Látta, hogy terveit egy ekkora közösségben nagyon nehéz megvalósítani. Először is ott volt a sok feladat, a találkozások, a liturgikus funkció, amelyekkel naponta szembe kellett néznie. Ugyanilyen tehernek látta a közösség számos tagjában élő divatos fogyasztói magatartást, továbbá azt a gondolkodást, amely nagy igényekkel lép föl a plébánossal szemben, akit a hagyományos papképnek megfelelően könnyen idealizálnak. Azt tapasztalta, hogy az ilyen kivetítés megnehezíti az emberi, partneri kapcsolatot, s hogy az idealizálás csalódások esetén sokszor heves kritikába csap át. 6. A szupervízió értéke Nagyon meg tudom érteni a főhivatású lelkipásztorok között egyre terjedő rezignáltságot. Annál is inkább, mert sokszor bűnbakká válnak, ha az emberek valami kifogást találnak az egyházban. Hogy ebben a helyzetben ne szigetelődjenek el és ne „égjenek ki", szükségük van egy olyan helyre, ahol őszintén kimondhatják és végiggondolhatják személyes és lelkipásztori helyzetüket, amint az az említett szupervízióban történt. Úgy látom, hogy az ellenőrzés és a jobb minősítés érdekében elkerülhetetlen az időről időre történő segítő kísérés és szakszerű lelkipásztori szupervízió. Ez a hasonló jellegű szociális hivatásokban magától értetődik. A sokféle feladat és elvárás mellett, amit manapság a lelkipásztorral szemben támasztanak, nem könnyű gyümölcsözően alakítani a találkozást és a kapcsolatokat, és nem 253
