Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - KÖRKÉP - Kerber, Walter - Pálvölgyi Gyula (ford.): Egyházi hivatal és emberi autonómia - Diagnózis és terápia
Valódi értékkonfliktus Még a gyámkodásnál is súlyosabb az, amikor az ember arra a meggyőződésre jut, hogy személyes felelősségtudatából kiindulva szabad mellőznie valamely egyházi előírást. Erre is van példa: Mértékadó szakértők egyre nyomatékosabban figyelmeztetnek a túlnépesedés veszélyére. Néhány ország és világrész számára már most bizonyítható, hogy a katasztrófák elkerülhetetleneknek látszanak. Ezzel szemben egy katolikusnak azt a hivatalos egyházi tanítást kell belső, vallásos egyetértéssel elfogadnia, mely szerint a népességrobbanás csak egy „demográfiai probléma torzított felfogása". További indoklás hiányában ismét a szexuális erkölcs látszik e beállítódás indokának. A probléma ilyen „ártalmatlanná tételével" azonban a Tanítóhivatal saját törekvését teszi kétségessé, hogy ti. megbízható útmutatást adjon az erkölcs terén. A szabad szólás korlátozása Miután a katolikusok nagy része többé nem kész arra, hogy a szexuális erkölcs ilyen kérdéseiben a pápa szavát kövesse — amint az a körkérdések során kitűnik —> az utóbbi időkben mind inkább igazgatási úton vagy a tanítók megfélemlítésével kívánják érvényre juttatni ezt az erkölcsi tanítást. Azoktól, akik a tanítás felelősségét viselik, olyan téren is megkövetelik a „hiteles tanítással szembeni vallásos engedelmességet", ahol a tanítóhivatal nem vállal teljes felelősséget. Akik pedig szót emelnek az ilyen gyámkodással szemben, azoktól megtagadják a megbízást például egyházi tanszék vezetésére. Ahhoz, hogy a Hittani Kongregáció figyelmét magára vonja, ma már egy teológusnak egyáltalán nem kell olyan látványos tételeket hirdetnie, mint annak idején Galilei tette. Elég csupán azt nyíltan kimondania, amit a legtöbben gondolnak, — hogy például egyes országokban az időszakos megtartóztatás módszere nem alkalmas a népességrobbanás lefékezésére. Ez már elegendő ahhoz, hogy hosszú ideig várakoznia kelljen az egyházi professzori kinevezésre, esetleg soha meg sem szerezheti. Ilyen módszerek közvetlenül sértik az önálló erkölcsi felelősséget. A mai ember pedig mindezt úgy értékeli, hogy a hirdetett tanítás igazsága és meggyőző ereje önmagában már nem elegendő. Mifelénk az embernek önkéntelenül eszébe jutnak a rossz és mélyen gyűlölt politikai rendszer emlékei. (...) Egy olyan korban, amel} nagy súlyt helyez a nyílt, bátor szókimondásra és a személyes tanúbizonyságra, a teológus hithirdetését nem veszik többé komolyan, ha tudják, hogy intézményes nyomás alatt áll: Valóban azt mondja-e, amit meg yőződéséből fakadóan gondol, vagy azt, amit megkövetelnek tőle?... Egyházi struktúra és társadalomfilozófia Eldöntendő, vajon szabad-e az egyházzal szemben is alkalmazni a szociológiai és intézménykritikai megfontolásokat? Az igenlő feleletet nehéz megcáfolni: ami minden látható közösségre alapvetően és általában vonatkozik, az érvényes az egyházra is, amennyiben látható, szervezett közösségként értelmezi önmagát. Az egyháznak látható, jogilag meghatározott közösségként való felfogását mindig nyomatékkai hangsúlyozta a katolikus tanítóhivatal némely protestáns törekvéssel szemben, melyek az egyház lényegét egy tisztán szellemi közösségben látják, amely az isteni Ige hirdetésére és a szentségek ünneplésére szolgál, anélkül, hogy leszűkülne valamely „konfesszionális egyház" intézményrendszerére. Az 1983-ban megjelent új Codex Juris Canonici egészen világosan így fogalmaz: „A katolikus egyház és a Szentszék közvetlenül isteni rendelkezés szerint a jogi személyek tulajdonsága238
