Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Tarnay Brúnó OSB-vel. A teológia mai feladatairól

hiszen Krisztus az, akinek nevében, keresztjének erejében nyerik el a megigazulást a megkereszteltek. (Lásd: lKor 1,10-13.)

Másrészt a világi hatalom mind keleten, mind nyugaton olykor erőszakosan is beavatkozott a hit kérdéseibe a Szentháromságtan, a krisztológia területén, így is megbontva az egyház egységét. Ágostonnak élete során egész tudását és minden befolyását latba kellett vetnie a pelagianizmus ellen, amely valójában — burkoltan vagy kifejezetten — tagadta a kegyelem szükségességét. Olyan emberképet képviselt, amely képtelenül optimista az emberi természet erkölcsi erejét illetően.

Hozzá kell tennünk, hogy a hierarchia tagolódása is különböző területeken különböző volt, csak lassanként alakult ki a már igen nagyszámú kormányzó püspökök illetékessége és a felettük álló metropoliták intézménye.

Közismert az a tény is, hogy a meghamisított keresztény hit követői többször is számbeli kisebbségbe jutottak. Ki tarthatta volna fenn az ősi hit egységét, ha nem a kezdetektől nagy tiszteletben álló, Péter és Pál vértanúságával megszentelt, a hajdani Imperium szívében ülő római egyház és annak legfőbb tekintélye, a római püspök. (A 4. században alakul ki a „pápa" elnevezés.) Ágoston szavait elsősorban ebben a történeti összefüggésben kell értékelni. Ez nem jelenti azt, hogy csak ebben az egyetlen szituációban volt alkalmazható: hasonló válságok előfordultak és előfordulhatnak a jövőben is. Ilyenkor a „Roma locuta, causa finita" kétségtelenül alkalmazandó.

Azt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy a római döntések célja, legalább is akkor, ha nem véglegesen definiált dogmák, nem az, hogy a felmerült problémákat mintegy lesöpörjék a kutató teológia asztaláról. Sokkal inkább irányítják a kutatást, megállapítják, hogy bizonyos előterjesztett megoldások nem elégítik ki a hit követelményeit. Új utakat, új megoldásokat kell keresni.

Azt sem felejthetjük el, hogy vannak valamely korban szinte jelentéktelennek látszó problémák, amelyeket esetleg csak a divat, a világhoz való mértéktelen alkalmazkodás ingere vet fel. Ugyanezek viszont, más formában és más történeti helyzetben rendkívül időszerűvé és sürgető kérdésekké válnak.

A „causa finita" tehát nem jelentheti a kutatás eltiltását egyszer s mindenkorra. Hitből eredő engedelmességet kíván mindaddig, amíg a tanítói tisztség éppen a teológia közvetítő, informáló, igényeket és problémákat mindig jobban feltáró munkája révén elfogadja az ügy, az egyszer lezárt „causa" további felülvizsgálatát. Ismétlem tehát: az ágostoni elvnek sokkal inkább irányító, mint letiltó értelme van.

— Hogyan kezeli a skolasztikus hagyományt és a mai bölcseleti és teológiai áramlatokat? Lehet-e, szükséges-e valamiféle szintézis kialakítása? Mit lehet, mit kell feladni a „hagyományos" iskolás teológiából?

— Erre a kérdésre csak nagyon általános feleletet tudok adni. Először arra utalnék, hogy problématörténet vagy hatástörténet nélkül nincs tudományos munka. Ezért a „régiek bölcsességét" ismemi és ismertetni kell a teológiában és a bölcseletben, amennyiben ez „partnere" a hittudománynak.

Másodszor: a múltat is mérlegre kell tenni, bírálni, különböztetni. Mi abban az autentikusan keresztény, mi az, ami időtálló? Mi a selejtes?

Általában a gondolkodás történeti fejlődése mutatja meg valamely teória értékét és használhatóságát. Mindenesetre tudomásul kell vennünk, hogy például a késő antik és a középkori filozófia sokrétűbb, változatosabb volt, mint a felvilágosodásé. Annak is tudatában voltak, hogy az ő gondolkodásuk a múlt öröksége. Chartres-i Dénesnek van egy szép kijelentése: „Olyan törpék vagyunk, akik óriások vállaira szálltak fel; ezért láthatunk jobban és messzebbre, mint ők."

Harmadszor: a szintézis adva van, csak fel kell ismemi, hogy ugyanazon maradandó igazságok alapozzák meg a régit és az újat. Csakhogy nem szabad összetéveszteni a szavakat, vagy a mondatok fogalmazását a jelentésükkel. Ez termé221