Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Tarnay Brúnó OSB-vel. A teológia mai feladatairól
szétesnek látszik, a gyakorlatban mégsem szokták tudatosítani. A hit tárgya nem a mondat, hanem az a nyelven túli, a nyelvet meghaladó és mértékelő valóság, amelyre a kijelentések irányulnak. Ezért gyakori a gyanakvás minden újszerű fogalmazással szemben, innen a Biblia fundamentalisztikus értelmezése. Tudatosítani kell, hogy a mondatoknak csak a teljes kontextusban, tehát az írott és az egyházban olvasott Biblia egészében és a szüntelenül változó korok teljes szituációjában van jelentése. Ha az isteni mű egészéből csak kiragadunk valamit, továbbá ha nem vesszük tekintetbe a címzettet, akit az isteni Szó megszólít, akkor már nem a valóságra irányul a hit és annak feldolgozása, hanem üres szavak ismételgetésévé válik. Nem táplál és nem erősít többé, nem kapcsolja össze a múltat a jelennel. Mélységes jelentése van a Zsoltárokban litániaszerűen ismételt szavaknak: „... irgalma örökkévaló." Azt fejezi ki, hogy Isten irgalmas leereszkedése minden kor minden emberéhez a kinyilatkoztatás maradandó jelentése. A szövetséget felajánló Ige most hangzik el és nekünk szól. Hangsúlyozom, hogy a szöveg mindig az egyház olvasásában kapja hiteles értelmét. Hasonlíthatnám a nagy irodalmi vagy zenei alkotásokhoz: az igazi dráma vagy regény nemcsak a cselekmény elbeszélése. Nemcsak azt kérdezzük: mi történik? — hanem: kiket jellemeznek, kiket képviselnek igazában a szereplők? Kicsoda Tartuffe vagy Toldi Miklós? És kire céloz, kiknek szól az elbeszélés? Ez az értelmezés, a herméneutika művészete, amely csak egy élő közegben és cselekvő közösségben lehetséges. Ez az üdvtörténetre még inkább érvényes, mint a fiktív alakokkal ábrázolt szépirodalomban. A Biblia egyéni, önkényes olvasása semmit sem mondana, ha nem lenne életté az egyházban. Mondhatnám úgy is, hogy nem valósítja meg azt az egyetemességet, amelyet a „katolicitás" kíván: minden korszak minden emberének szól. Végül hozzá kell tennem: nemcsak a szóhasználat, a műfajok, a beszéd formái változnak, hanem a tudományos érvelés követelményei, a tudás-eszmény és a kor tudásanyaga. Különösen a skolasztikára vonatkozóan még annyit mondanék, hogy voltak virágzó korszakai és voltak mélypontjai. Az iskolák vagy irányzatok nem mindig értelmezték hűen mestereiket. Az ágostonos iskolák vagy a tomizmus nem a történeti Ágostont vagy az igazi Tamást vették át. Azért előnyben részesítem az ő gondolatvilágukat ismertető történeti munkákat. Szent Tamás művét például hitelesebben tolmácsolta Martin Grabner, Cornelio Fabro, Marie-Dominique Chenu, mint az ún. „peripatetikus tomisták". Ez a felismerés egyáltalán nem új, mégsem ment át eléggé a köztudatba. A hanyatló skolasztika a barokk korban vagy a felvilágosodás idején, vagy akár az új skolasztika „Cursusai" nem követték XIII. Leó nagyon világos útmutatását: úgy alkossatok, amint ma termék a nagy mesterek. A skolasztika tehát úgy használható fel ma a teológiai munkában, hogy szem előtt tartjuk a tudományok haladását és mai módszereit. Nemcsak a természettudományok hatalmas fejlődésével, hanem napjaink tudományelméletével is számolnunk kell, nem lehet visszatérni a középkor arisztotelészi világképéhez, nem lehet cél például a hülemorfizmus rehabilitálása. De igazságtalanok volnánk a 16. század „modern" gondolkodásának kezdeményezéseivel szemben, ha az ismerő alany döntő szerepét valamiféle objektivizmus nevében cáfolni igyekeznénk; ez volt az újskolasztika egyik tévedése. Elsősorban a neotomizmus ismerte fel a szubjektivitás, az a-priori, implicit, a fogalmi gondolkodást megelőző feltételek hangsúlyozásának történeti okait: a vallási viták és vallásháborúk ingatták meg a középkori keresztény gondolkodás hitelét. Különös, hogy milyen kevesen ismerik vagy méltatják azokat a szövegeket, amelyekben a nagy mesterek a memória, az anamnézis, a természetszerű, bennfoglalt Isten-ismeret szerepét boncolgatják. Ágoston, Anzelm, Tamás ezekben az elemzésekben ma is időszerű. 222
