Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Tarnay Brúnó OSB-vel. A teológia mai feladatairól
máját" birtokolja. (Dei Verbum 8.) Sem az egyetemes zsinat, sem a pápa maga nem kap kinyilatkoztatást, hanem megállapítja, hogy mi az egyház hite, amely a kinyilatkoztatást bennfoglaltan, gyakorlatában, élő hagyományában őrzi. Előadásaimban gyakran idézem XII. Piusz és VI. Pál irányelveit. Az előbbit sajnos, bizonyos túlzó körök „uralkodó-típusként" jellemzik. Ez igaz, ha a nagy pápa szellemi hatására értjük. Viszont éppen ő, XII. Piusz mutatott rá abíborosi testület, a konzisz- tórium előtt, hogy a vezetők a nép szolgálatára vannak rendelve; a nép nem azért van, hogy a vezetés alávetett objektumai legyenek. Ellenkezőleg: aktív, tevékeny szubjektumok, akik részt vesznek az egyház gyakran egészen lényeges aktusaiban is (1942). Ugyancsak ő úgy jelölte meg a teológia feladatát, hogy a tanítói tisztség döntéseit kell értelmeznie és érvekkel alátámasztania. Afelsőbbség tehát nem valami antik értelemben vett „orákulum", mint a Delfoi-beli Apollo nyilatkozatai vagy a dodonai jóslatok! Még világosabban fejezte ki ezt VI. Pál pápa, amikor a teológusokhoz intézett szózatában (1966) a közvetítést nevezte a teológiai alkotómunka feladatának. Az igényeket, kérdéseket kell tolmácsolnia a Tanítóhivatal felé, amelyek az Isten népe és az egész emberiség körében elevenen élnek. A közvetítés megfordítva is szükséges: a tanítást értelmeznie kell a teológiának, hogy a nép helyesen értse, a tanítói tisztség szándékának és az adott helyzetnek megfelelően. Mindnyájukat üdvözítenie kell az egyháznak. — Lát-e bizonyos veszélyeket a mai teológiai irányzatokban, törekvésekben, sőt olykor így is fogalmazhatnánk: „ igényekben " ? — Túl általánosnak és túlzott egyszerűsítésnek tartom, amikor „mai" irányzatokról beszélnek. Megvallom, majdnem mindig olyanok használják ezt a szót: „modem teológusok", akik egyetlen egyet sem tudnak megnevezni, egyetlen egyet sem olvastak. Sokszor idézem Szent Bemát szavait: az egyház tanítói olyanok legyenek, mint Ezekiel prófétánál és a Jelenések könyvében leírt különös élőlények: elől és hátul is van szemük: „oculos habentes ante et retro." A teológus tehát a múltba tekint és a régi nagyok nyomán értelmezi a jövő feladatokat, fogalmaz meg kérdéseket és feleleteket, a mai világ nyelvén, — esetleg egészen újszerűén, szokatlan módon. Azt nem tagadom, hogy minden kutatás, amely tudományos értékkel bír, kritikai, különböztető, kereső. A keresés pedig mindig kockázattal jár. Ezt a kockázatot azonban vállalni kell. Mégpedig bátran, hiszen azért van a tanítóhivatal, hogy végül is döntéseket hozzon, alapos, tárgyilagos megfontolás után, gyakran az olykor elhúzódó teológiai viták tűrésével. Meggyőződésem, hogy sokat tettek a tanítás tiszt aságáért olyan teológusok, mint Bellarmino Szent Róbert vagy Szálé; ' Szent Ferenc! Ők azt tanácsolták a pápának: ne hozzon végleges döntést, amíg komoly, tudós és szent férfiak között ellentétes nézetek állnak fenn. — Sok szó esett régen és manapság is — bizonyos római megnyilatkozások nyomán — a „Roma locuta, causa finita!" elvéről. Milyen esetekben igazolt, alkalmazható vagy alkalmazandó ez az elv? — Az ágostoni kijelentés hiteles értelmét lehetetlen a kor alapos vizsgálata nélkül meghatározni. Csak arra utalhatok itt, hogy a katolicizmus olyan válságot élt át a 3-5. században, amely csak néhányszor fordult elő a történelemben. A Teodosius rendeletével államvallássá tett kereszténység (380) kétségtelen előnyöket élvezett, de új veszélyekkel is szembe kellett néznie. Egyrészt a betiltott pogányság feléledt a heterodox-eretnek irányzatokban. A donatizmus, amellyel Ágoston olyan határozottan szembeszállt, szakított az ősi meggyőződéssel: a szentségek érvénye nem függ a kiszolgáltató erkölcseitől és hitétől. Ezért nem szabad megismételni az eretnektől kiszolgáltatott keresztséget, 220
