Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Daggy, Robert E. - Visy Erzsébet (ford.): Milliók kórusa: Gondolatok Thomas Mertonról és Isten teremtményeiről
Merton válasza a hagyományos gondolatmenetet követi: nem tudjuk, hogyan és mit szenvednek el az állatok. Ez azonban nem ellentétes azzal, ahogyan a teremtményekről más írásaiban szól. Azért vagyunk különleges viszonyban a teremtményekkel, mert Isten így akarta. Ez a viszony nem ellentétes azzal, amelyikről a konfuciusi tanítás szól: az emberek kozmikus közvetítők a Menny (Isten) és a Föld (a teremtmények) között. Az emberek hasonlatosak mindegyikhez, ezért mindegyiknek felelősek. Merton tanítása ötvözi a Genezis két teremtés-leírását (Gen 1. és 2. fej.). Az emberek egyfelől uralkodnak a teremtmények felett, ahogyan az 1. fejezet szól: „Uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a barmok és vadállatok és a földön csúszó csúszómászók felett." Másfelől mi, emberek uraljuk a Földet, mert a Gén. 2. szerint Isten megteremtette „az erő vadjait és az ég madarait", hogy Ádám segítőtársai legyenek. Es akkor Ádám nevet adott a teremtményeknek, és a névadás által felelősséget vállalt értük. Merton teremtés-szemléletének legteljesebb kifejezését a „The Cloud and the Fire" (A felhő és a tűz) című kézirat-töredékben adta. „Kezdetben az Isten teremtette az eget és a földet. Az Isten Lelke lebegett a mélység felett. Akkor világos lett. Isten szétválasztotta a világosságot és a sötétséget, a nappalt és az éjszakát. Elválasztotta a vizeket. A boltozatot égnek nevezte és hívta a csillagokat, azok pedig feleltek Neki, és azt mondták: Itt vagyunk. A hajnali csillagok kórusban énekeltek Neki. Megteremtette a tengereket. És megteremtette a szárazföldet. Magok és füvek, fák és virágok nőttek ki a földből. A tengerben delfinek voltak és nagy bálnák. Pompás madarak rebbentek fel a lápok felett, és a kiáltások és a tiszta énekek betöltötték az erdőt és dicsérték Istent. Vadlovak száguldottak mint a szélvész a legelőkön át. A ligetekben szarvasok pompáztak. Isten megáldott ezer antilopot, és azok versenyt futottak a patak partján, és szépségük játékosan tükröződött a csendes vizen. Mindennek szépségét, erejét, báját, kecsességét, életét Isten hozta létre. Hozzá tartoztak, őt tükrözték, őt dicsérték. Isten rájuk nézett, de nem azért, mert őt dicsérték. Azok dicsérték Istent azért, mert rájuk nézett. Nem azért látta Isten őket, mert léteztek, hanem azért léteztek, mert Isten látta őket. Nem azért szerette őket Isten, mert jók voltak, hanem azért voltak jók, mert Isten szerette őket. És Isten így szólt: Ádám! — és Ádám ott állt előtte, az ő képe és hasonlatossága ... Ha az ember áll az első helyen a testi teremtmények között, akkor ez azért van, hogy elmélkedjen Istenről, szeresse őt és dicsőítse őt mint a világmindenség főpapja. Ádám a teremtés ontológiai középpontjában. . . neki engedelmeskedő vadakkal körülvéve a felkent közvetítő Isten és teremtett világa között... Ádám, mint egyetlen értelmes lény zengő tudatában minden teremtmény hatalmas Teremtőjét imádta, és Ádám bölcsességének lángoló csöndjében minden Istent szerette és dicsőítette."20 De azután az emberek elveszítették a Paradicsomot. Nemcsak a Paradicsomot hagytuk el, hanem létünk alapját is. Nehéz visszakerülnünk, néha még visszaemlékeznünk is nehéz. De Merton figyelmeztet, hogy kell emlékezni. A „Száraz helyek" című verse utolsó szakaszában írja: ... nem feledhetjük a világ gyermekkorának legendáját, sem az utat a somvirág völgye felé, sem apánk Ádám legelőjét, ahol nevet adtak az állatoknak, és először ígérték Krisztus jövetelét, még sebek nélkül, mikor Isten minden csalogánya Neki énekelt a vad gyümölcsfák között.21 Isten teremtményei nem küszködnek a mi problémáinkkal. Ők azok, amik. Merton üzenete főképpen abból áll, hogy hagyjuk őket meg azoknak, amik, annak, aminek Isten szánta őket. Mi, emberek ezt tanulhatjuk tőlük: a hűséget önmagunk214
