Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
nagyon jól ismerték. Simone Weil a tudomány modernkori hanyatlását az algebra téves használatával magyarázza. A technikai érdeklődés növekedésével nőtt a fizika jelentősége is, ami egyszersmind azt eredményezte, hogy a matematika „metafizikai princípiumból" amolyan kényelmes, praktikus nyelvezetté fokozódott le; s míg az algebrának (a képleteknek és jeleknek) korábban csak kiegészítő szerepe volt és a szavak voltak a lényegesek, a modernkori tudományban éppen fordítva van. Csakhogy az algebra más logikai törvényeknek engedelmeskedik, mint a „normális" nyelv: elmossa a vertikális különbségeket, mivel az egyenletben mindent azonos szinten kezel. Ennélfogva nem felel meg a világ összetettségének és kimondhatatlan mélységének, nem tükrözi a hierarchikus világrendet. A geometriában meglévő feszültségnek az a szerepe, hogy önmagán túlra irányítsa a szellemet; „drága tövis", a conditio humana ellentmondásosságának képe. Az algebra föloldja ezt a feszültséget, nevet ad a megnevezhetetlennek (vö. „logoi-alogoi"), beépíti saját rendszerébe az ellentmondást, minthogy a valószínűséget, a discontinuumot, a véletlent teszi meg alapelvévé — ahogy ez a XX. század elméleteiben történt (ezért nem fogadja el Simone Weil a relativitáselméletet és a kvantumelméletet). Innen már nem vezet vissza út a szükségszerűség fogalmához, amelynek a matematika tulajdonképpeni tárgyának kellene lennie. Persze tud Simone Weil a klasszikus fizika gyengéiről is — amely éppen a klasszikus geometrián alapszik —, alapfogalmainak ellentmondásosságáról (erő, mozgás, energia, munka), vagy arról a „szándékos tévedésről", hogy fölcseréli a dolgokat és a fogalmakat. De ezeket az ellentmondásokat csodálattal is szemlélheti az ember, ha meggondolja, hogy ennek a tudománynak a technikai alkalmazásai az ellentmondások ellenére működnek. Annál végzetesebb ezeknek az ellentmondásoknak a föloldása pólusaik egyikének megszüntetése által. A klasszikus tudomány elkövette ezt a hibát, méghozzá a korlátlan fejlődés reményében: ezt a hamis reményt sok elemének gyökeres változása ellenére se tudta levetkőzni. Sokan még ma is azt hiszik, hogy a tudomány valamiféle „természetfölötti orákulum", hogy „az aktualitásnak örök értéke van". Emiatt a tudomány esetleges válsága magát az igazságba vetett hitet veszélyezteti. A század eleji krízisnek, amely az alapfogalmakat is érintette, az okok figyelmes és őszinte vizsgálatára, „megtérésre" kellett volna vezetnie a tudományt, de annak alap-beállítottsága nem változott. Sürgető feladata ma az, hogy visszataláljon a forrásaihoz, és ez nemcsak a matematika megújításának és megtisztulásának, hanem egy új metafizikának is a feltétele. 4. Megismerés: pontosság és kontempláció Az előzőekben a megismerés alapmotívumait igyekeztünk nyomon követni, azokat a hangsúlyokat, amelyeknek Simone Weil felfogása szerint a tudományt meg kellene határozniuk avégett, hogy a tudománynak egy új definícióját fogalmazhassuk meg. Ez az út pedig ugyanaz, mint amelyik az érzékeléstől, a hétköznapi ismerettől a tudományhoz, a rendszerezett tudáshoz vezet. Ez is tanúsítja, hogy az érzékelés és a tudomány hasonló természetűek, hogy csak ugyanazon dinamizmus különböző fokai, és azt is sejteti, hogy ez a dinamizmus túlmutat önmagán. Az új tudomány arra hivatott, hogy „a világ őseredeti hierarchiájának képe" legyen, minden egyedi ismeret és cselekedet mindent átfogó horizontja, az embert és az univerzumot összekapcsoló láncszem, a „szabadulás előkészítése". Tudomány-képét maga Simone Weil is igyekezett szisztematikusan megfogalmazni a Du fondament d’une science nouvelle c. írásában. 204
