Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Válóczy József: Megismerés és istenszeretet
Gondolatmenetében szigorúan lehatárolja a tudomány illetékességi területét: kizárólag ez a világ. Atermészetfölötti nem lehet a tudomány tárgya. Feladata az, hogy világosan meghúzza a természetes határait. „Modellek" (images) segítségével (mint pl. az egyensúly vagy a szükségszerűség) értelmezi az érzékszervekkel tapasztalható jelenségeket, mert csak ezek tudják a jelenségek meghatározatlan egymásra következésében láthatóvá tenni az egységet, a rendet. Ez szükségessé teszi az elvonatkoztatást (a tudomány, mindenekelőtt Descartes óta, csak „mérhető minőségekkel" foglalkozik), továbbá a pontosságot és alaposságot a kutatásban és a bizonyításban egyaránt. Az elemzés tisztasága fontosabb az eredménynél, hiszen csak az analízis által lesz az igazságnak, egy probléma megoldásának kereséséből tudomány. Sajátos hangsúly a tudomány weil-i szemléletében a munka szerepének kiemelése. A munka nemcsak igazi érintkezés a valósággal és így a megismerés forrása, hanem sok tudományos fogalomnak és törvénynek alapja is, mégpedig a közöttük és az emberi cselekvés közötti analógia alapján. A munka „a geometriának megfelelő cselekvés" (S 83), vagy másképp fogalmazva: a tudomány modelljei (a geometria) segítségével „utánozza" azt a valósággal való kapcsolatot, amely egyébként csak a munkában lenne lehetséges. A sokat emlegetett kifejezésnek — érintkezés a valósággal — kettős jelentése van. Nemcsak a megismerés forrását, hanem annak célját is jelzi: a „cselekvésben megoldott probléma" (CH I 59, 81, 228). Ez két feladatot ró a tudományra. Egyrészt elő kell készítenie az „ember tudatos uralmát az anyagon" (CH I 125), mert ez egyedül a gondolkodás által lehetséges. Ez az uralom azonban nem lehet öncél, sem a világi hatalom eszköze, sem a korlátlan fejlődés vagy egy földi paradicsom ideológiájáé, hanem az ember teljes kibontakozását kell szolgálnia. Ez a világért való felelősség nem választható el az ember önmaga iránti felelősségétől, következésképpen a tudománynak az erkölcs számára is van jelentése. A világ megismerése mindig magába foglalja önmagam megismerését is („Önmagunk tökéletlenségének megismerése... a legközvetlenebb ismeret..." S 279). Az igazi tudás éppen azt jelenti, hogy helyesen irányítom az értelmemet" (S 36). Ebben az értelemben idézi Weil teljes egyetértéssel Descartes-ot: „...a fizikának ezek az igazságai a legmagasabb és legtökéletesebb erkölcs alapjaihoz tartoznak" (S 32). A tudomány nem öncél; inkább a művészettel, mint a technikával rokon. Csak ebben a perspektívában érthetők olyan meglepő kijelentések, mint „a tudomány tárgya az a priori szép föltárása" (CS 15) vagy „a tudomány a világ szépségének kutatása" (EL 159). Simone Weil célja, hogy a tudománynak ezt a „rokonságát", irányát fölmutassa és óvja, hogy újra rátaláljon benne a költészetre, a misztikára, a természetfölöttire — „Az olyan tudomány, amely nem visz minket közelebb Istenhez, semmit sem ér" (CH II 68). Ezért mondja, hogy fontosabb a nyilvánvaló igazságoknak mélyebb, egész valónkkal való megértése, mint mindig újabb ismeretek keresése. A tudománynak szigorúan evilág jelenségeire korlátozódik az illetékessége, de evilág jelenségeit értelmeznie is kell, nemcsak a szükségszerűséget kell belőlük „kiolvasnia", hanem szemlélnie kell a világ rendjét. Ennek a hivatásnak csak akkor tud eleget tenni, ha a kutatás egyetlen mozgatója az igazság szeretete. II. A HIT A „hit" szó, különböző formákban és szövegösszefüggésekben, gyakran előfordul Weil műveiben. Legelőször a „negatív" megfogalmazások érdekesek és iránymutatók: „Nem rajtunkáll Istenben hinni..." (PSO13), „A vallás, amennyiben a vigasztalás forrása, akadály az igaz hit felé" (CH II129) vagy „A hit titkai sem nem állíthatók, sem nem tagadhatok..." (CH II 130) — ezekből már lehet sejteni, hogy Weil, bár mindig a 205
