Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Divo Barsottival a buddhizmusról
drámai kapcsolat jön létre! Krisztust átalakították szimbólummá. A lelki életből pedig bölcsességet csináltak. Szörnyű. Sokkal szebb dolog bűnösnek lenni. El kell ismerni, hogy bűnös az ember. Hogy azonban elkerüljük a fejünkre kimondott ítéletet, kitérünk minden találkozás elől. így nem találkozunk senkivel, aki elfogad bennünket, aki megbocsát, szeret, bár olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk. A döntő az, hogy elfogadjuk és éljük az ehhez a Te-hez fűződő kapcsolatot, hogy azt mondhassuk: Te, istenünk. Már csak azért is, mert a bűnbeesés óta soha nincs igazi kapcsolatunk a másik emberrel. Nem csak idegenek között áll fenn ez az idegenség. A bűnbeesés óta anya és fia, férfi és nő között valami olyan van, ami teljesen áthatolhatatlan. Csak a Krisztussal való közösségünk, aki testévé tett bennünket, győzi le ezt az idegenséget. — S az élet emberibb lesz... — Vissza kell nyernünk az élő Istennel való igazi találkozás drámai értelmét. Az egyházban találkozunk vele. Az viszont jelen van mindegyikünkben. Damiani Szent Péter mondta: „Az egyház egy mindenben és minden minden egyesben." A reánk leselkedő veszély abban rejlik, hogy a kereszténységből teológiát csinálunk, amiből gnózis lesz. Már nincsenek találkozások. Nem történik semmi, mert soha nem történt semmi. Az élet az Istennel való drámai találkozásban kapja meg a színét: vagy elfogadom, s akkor létezik az a közösség, amely megittasítja a lelket, vagy elutasítom, s ez maga az átok. De milyen kereszténység, milyen buddhista jellegű vallásosság ez a szürkeség, amelyben nincsen átok sem szeretet? A személytelenség birodalma ez, amelyben csupán olyan kereszténységnek van helye, amely tiszta teológia és törvény, s ez mind a kettő olyan konstrukció, amit elvekből építünk ahelyett, hogy Istennek az ember történelmében való tényleges működésére alapoznánk. Istennek ezt a jelenlétét a történelemben nem tudom kitalálni, csak elismerni. Van itt egy objektív dolog, a mise. Stupid rítusok benyomását keltheü. Valójában pedig az, aminek az egyház vallja: Krisztus áldozata, a Fiú cselekedete, aki áldozatul fölajánlja önmagát, Isten pedig elfogadja tőlem ezt az áldozatot az emberek üdvére. Erre számomra az egyház küldetése a garancia. Az egyház nem azzal üdvözít, amit tesz. Titok nélkül nevetségessé válnék. Hányszor beszélt a pápa a világ nagyjaival Boszniáról. S mintha soha nem szólt volna egy szót sem. Az egyház viszont minden évszázadban megmentette a világot, mert megjeleníti Krisztus megváltó tettét. Az egyház nem bölcsesség, hanem titok. — T.S. Eliot 60 évvel ezelőtt az idegenségről írt, a „munkanélküliek" kórusáról, amely ostromol bennünket... — Kik ezek a munkanélküliek? Véletlenül nem az összes ember? Már nem viselik el létük terhét. S így mindannyian munka nélkül lettek. Mert az igazi munka a lét felépítése. Maga az ember az ember műve. De az ember már nem képes megvalósítani önmagát. Elvesztette minden vonatkozási pontját. Valójában nem foglalkoztatja az, amit csinál. Agyonüti az időt, mert mit csinálhatna mást? A munka a munkának ellenkezőjére fordult, a figyelemnek a munkától való elterelésévé vált. S amikor nyugdíjba megyünk, félünk, és vissza akarunk menni az üzletbe, hogy eltereljük a figyelmünket. Elfoglaljuk magunkat a nyüzsgéssel, mert nincs senki, aki igazi munkát kínál. — Ez ellen kell építkezni, és mennyit! Mindenkinek megvan a maga feladata. — Építeni... Igen, idegen az egyház. Az egyháznak megígértetett minden, de nem az üdvösség jelen rendjében. Mintegy száműzetésben kell élnünk. Gondoljunk arra, hogy ez a világ a Gonoszé. Harcolnunk kell. A magunk munkájával nem tudunk semmit sem megmenteni. Mindazt, amit jobbá tettünk és felépítettünk, később egyszer kérdésessé tehetik vagy szétrombolhatják, ahogy Eliot mondja. 191
