Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Aszalós János: A hitoktatás zarándokútja
Természetesen nem várható, hogy minden alkalommal az összes résztvevő (oktató és hallgató) a találkozás minden formáját magas hőfokon átélje. A találkozás vágya és ténye azonban minden hitben megvalósuló együttlét lényege. A megszabadítás Míg az Ószövetségben csak fokozatosan bontakozik ki a szabadulás spirituális jelentése, addig az Újszövetség írásai már egyértelműen az ember belső megkötözöttségének feloldására helyezik a hangsúlyt. A mai hitoktatásnak is biztosítania kell ennek az üzenetnek az elsőbbségét. Jézus megszabadított és szabad emberrel akar találkozni: önállóval, kreatívval, egészséges természetűvel, aki sokrétűségét személyes egységbe ötvözi, üdvözli mások másságát, nem fél a konfliktustól, hanem megoldásukra törekszik. Ehhez a kereszténynek jól kell ismernie az emberi természet és a társadalom törvényeit ugyanúgy, mint az istengyermeki természetének megfelelőket. Az utóbbi nem kötheti gúzsba az előzőt, az előbbi nem akadályozhatja az utóbbit. Ütközés lehet bőven: ezekre mint lehetőségekre az oktatónak fel kell hívnia a figyelmet. A mai társadalom egy hatalmas, bonyolult útvesztőbe kényszeríti polgárait. (Egyes szociológusok szerint legalább 200, többé kevésbé független alrendszerben él a mai nagyvárosi ember.) A hallgatóknak ismerniük kell, miként lehet megszabadulni a terhes, káros és fölösleges részrendszerektől (pl. ilyen a fogyasztási rendszer kényszere, a kulturális kínálat némelyik részrendszere, — de házunk táján is akad egynéhány!). A hitoktatás nem merülhet ki az előírások, a kötelességek oktatásában, a leckék számonkérésében; ha Isten parancsaiból több megkötést mint szabadítást érez meg a hallgató, akkor az oktató rosszul végezte dolgát. Az indukció Hitoktatásunk évezredes tradíciói a deduktív oktatási modellt támogatják: a Szentírásból, az emberi gondolkodás eredményeiből vezetjük le a hallgatók számára az elfogadásra szánt ismereteket és hittételeket, és ezekből építjük fel a hívő magatartás alapformáit. Minden, amit hinni kell, amit tenni kell, az már valahol le van írva, azt már valaki (Valaki) előmintázta számunkra. Anélkül, hogy ennek az állításnak az igazságtartalmát megkérdőjeleznénk, rámutatunk elfogadásának egy fontos előfeltételére. A hittartalmak hihetősége (emberi oldalról) attól függ, hogy az a háttérkultúra, amely a hittartalom megértését és elfogadhatóságát egykor biztosította, a mai kulturális háttérben is jelen van-e, és így ugyanaz az értelme egy igazságnak, ugyanaz a mértéke egy erkölcsi tettnek, mint egykor. Ha ez a feltétel nem teljesül, akkor a deduktív modellt követő hitoktatás — sőt, általában a hithirdetés — pusztába kiáltó szó marad. Hányán gondolják ma komolyan a keresztények közül, hogy „boldogok a szelídek, mert övék lesz a Föld"? Ha a teljes búcsú feltételeit teljesítem, kiszabadítok-e valakit is a tisztítótűzből? Tapasztalataink szerint a hitoktatás tárgyát képező ismeretek és magatartásformák jelentős részére nézve a minimálisan szükséges kulturális ismeretanyag is hiányzik, főként a fiatal és közép generáció esetében. A hiányzó ismereteket, ill. élményanyagot pedig nem lehet egyszerűen szellemi „konzervdobozból" előszedni: a hallgatónak saját tapasztalataiból kell „kiizzadnia" élethelyzetének elemzése, problémáival való szembesülése révén. Ebben a folyamatban kikerülhetetlen mások — hallgatótársak, ismerősök, mai írók, költők, gondolkodók — bevonása egy közös szellemi kalandba, melynek során nemcsak a „miért hiszünk", hanem a „miért nem hiszünk" kérdésnek is mélyére kell néznünk, a múlt válaszait a jelen töprengéseivel és kételyeivel összevetve. Ez a folyamat szakavatott vezetést kíván, amelyre az oktatóink közül csak kevesen vannak felkészítve, — hiszen saját hiányosságaikkal is küszködniük kell. Az ősi és a jelenlegi, az individuális és a kollektív élet-anyag szembeállításával, az egyedi élet- és létproblémák elemzésével indul az általunk induktívnak nevezett oktatási séma. A Biblia ebben az induktív sémában nem bizonyíték sem axióma, hanem összehasonlítási alap és cél, abban az értelemben, hogy —jó esetben — a hallgató elérkezik egy olyan pillanathoz, amikor a Biblia vagy a kodifikált tananyag már magától önmagát igazoló erővel és világossággal beszélni kezd. 181
