Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)
1994 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Aszalós János: A hitoktatás zarándokútja
A hitkaland Isten „kalandvágyból" teremtette a világot — szeretetének határtalan kalandvágyából. Beleépítette a kockázatot mint a fejlődés és az emberi élet egyik motorját, — de Jézus sorsa által maga is kockázatot vállalt érte. Az élet alapvetően kockázatos jellegét a keresztény nevelésben és a hitoktatásban is tudatosítani kell. A sokunk által megszokott „biztonságos út" egyedüli kultusza helyett a jézusi értelemben vett kockázat és isteni kaland értékeire kell az oktatás során a figyelmet felhívnunk, ill. ennek szeretetét kell elsajátítanunk. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindenekelőtt az „egyedül üdvözítő, zárt keresztény kultúra" illúziójának feladását (ld. Gaudium et Spes). A hitoktatásban bátran rá kell mutatni — pontosabban: közös munkában fel kell fedezni — más Ilitek, vallások, világértelmezések értékeit, eredményeit is. Ahogy meg lehetünk győződve arról, hogy Jézus élete és tanúságtétele az egyetlen igaz út, ugyanúgy meggyőződhetünk arról, hogy más hitek is valamilyen módon — töredékesen, de hitelesen — válaszolhatnak Isten hívására. Van tanulnivalónk tőlük, s ha mást nem, saját torzképünket láthatjuk meg bennük (pozitív ateizmus!). A kaland-jelleg a próbálkozások, a kritika, a visszacsatolás, újrakezdés eszközeit sürgeti az oktatásban. A hitet aligha lehet „készen" átadni. A felfedezés kiindulópontja elsődlegesen a hallgatóság saját élményanyaga, a tudata alá szorult lelki tartalmaktól kezdve az élesen megfogalmazott problémákig. A hittanóra (elsősorban) arra való, hogy a hallgatók a legsúlyosabb élményeket egymással, önmagukkal és a hitoktatóval kommunikálva, de alapjában saját erőfeszítésükkel igyekezzenek tudatosítani, megbeszélni, s ha kell, megoldást találni rájuk. Lehet, hogy ez nem sikerül azonnal. A hitoktató hibázik, ha kész, kőbe véshető megoldások tömbjeivel zárja el a hallgatók egyéni útját Isten felfedezése felé. Istent fel kell fedezni, „tetten kell érni": ez a kalandszerűség legfontosabb feladata. Még ha merészen hangzik is: felejtsünk el mindent, amit tudunk Istenről, Jézusról, egyházról, és fedezzük fel újra — egyénileg és közösen. (Ezt a felfedező „zarándokutat" egyébként minden felnőtt kereszténynek életében többször is be kell járnia!) Kezdhetjük a természet jelenségeinek, a történelem eseményeinek az ember-sors tipikus szituációinak vizsgálatával; kiindulhatunk látszólag profán jellegű művészi alkotások, főként versek, novellák elemzéséből, olvashatunk közösen újságcikkeket, nézhetünk filmet, videót is, amelyek felhívó erejüknél fogva alkalmasak a „hiányzó Isten" felkutatására. A Biblia olvasására, a hit tételes igazságainak megismerésére csak az érez vágyat, aki Isten hiányát felismerte. Félelmetes, de egyben vigasztaló, ahogyan a Lélek utat tör magának néha teljesen „profán" csatornákon át, néha mocskos, iszapos föld mélyéről! „Koncept art" A koncept art mint képzőművészeti törekvés arra utal, hogy a műalkotás bölcsője nem a műteremben, hanem a szemlélőben van; a mű csak utalás, csak termékenyítő mag az igazi műalkotás megfogamzásához a szemlélő lelkében. Ennek hasonmásával a hitoktatás- . ban is érdemes kísérleteznünk. Ahelyett, hogy kimondanánk az igazságot, a hallgatót kell rávezetnünk a helyes nyomra. Többet ér, ha ő fedez fel, ő fogalmaz meg valamilyen tapasztalatot, mint ha kész, becsomagolt formulák állnának rendelkezésére a hitoktatás polcain. A hitoktatás koncept-módszereinek egyik legjobb eszköze a „biblikus empátia" felkeltése. A biblikus empátia a háttérkultúra ismeretének folytonossági hiányait segíti kipótolni. A Biblia — éppen a legősibb hagyományaiban — olyan létélményeket tükröz, amelyeken mit sem változtatott az idő: a születés, a halál, a generációk folyamata, az egymásra utaltság, a magány, az emberi lét gyökeres esetlegessége, számkivetettsége, Isten utáni kiáltása, a bűn, a bűnhődés, Isten bocsánata, szabadítása, az ember-lét értéke, értelmes vagy értelmetlen mivolta stb. Ezeket az emberi alapélményeket a Biblia nagy alakjainak élethelyzetei, eseményei vagy — főként az evangéliumokban — Jézus példabeszédei teszik számunkra elevenné. Elég hosszú gyakorlat, sok elmélkedés, nem kevés biblikus és csoportlélektani ismeret kell ahhoz, hogy az oktató ránevelje hallgatóit a biblikus empátia hasznos gyakorlataira: az imaginációs gyakorlatokra, az érzelmi mélységek felfedezésére, átélésére, a biblikus szituációban történő képzeletbeli jelenlétre, esetleg aktív beavatkozásra, a sajátos műfajt képező „bibliadrámák" lefolytatására. 182
