Teológia - Hittudományi Folyóirat 28. (1994)

1994 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A keresztény család

értékeket saját utódjaik s majd azok családja számára átadni, annál könnyebben fog lel­kűk megszabadulni az egoizmus és gyávaság kísértésétől. Ha viszont ennek ellenkezője történik, ha teremtő hűségük erejében nem akarnak felelős módon cselekedni, élni, ak­kor családjuk közössége egyre inkább szegényes, netán sekélyes érdekközösséggé válik. E teremtő hűség közel áll az evangélium világához, de még nem abból forrásoz. Nem, mivel a teremtésadta ősi emberi igényekkel és kötelezettségekkel függ össze. Mindazonáltal ez a teremtő hűség keresztény világunkban transzcendentális fényben is ragyog, s a kegyelem által támogatott erővé válik. Azt a kötöttséget, mely a Teremtő s az élet felé fordítja a teremt­ményt, minden kereszténynek nagy kincsként és erőforrásként kell tekintenie. Amikor annak a sajnálatos módon tapasztalható ténynek igyekszünk magyarázatát adni, hogy a keresztények is egyre többen válnak érzéketlenné e teremtő hűséggel szem­ben, meg kell állapítanunk, hogy az ilyenek egyre jobban elveszítik — Gabriel Marcel kifejezésével élve — a „reménység iránti érzéküket". Ezt az érzéket számos ember lelké­ben kétségtelenül korunk nagy réme a gond, a létbizonytalanság bénítja meg. Az a gond és aggódás, mely nem csupán a reális látókat, de olykor még a derűs életfilozófiával ren­delkezőket is megkísérti. Valljuk be, nem ok és alap nélkül — ha számbavesszük napja­ink égen s földön leselkedő veszedelmeit. Korunk légköre még a jószándékúak, a jót cse­lekvők számára is „szennyezett", miazmákkal telített. A tisztulást és szabadulást csakis a belső és külső megújulástól várhatjuk. Ezt a megújulást — remélhetőleg — sietteti az élettel szemben vállalt „teremtő hűség" gondolatának ébrentartása. A nyomasztó gondoktól való szabadulás útján járnak azok a keresztények, akik csalá­di életüket szent hivatásként tekintik, élik meg. Az ilyenek már ráléptek a „teremtő hű­ségnek" sajátosan keresztény útjára. Ismeretes, hogy az egyház szentségei között — a „szükségkeresztségen" kívül — az egyetlen, amelyet világiak (laikusok) szolgáltatnak ki: a házasság szentsége. A pap áldá­sa itt nem egyéb, mint a kölcsönös ígéret pecsétje. E szentségben a családalapító nő és férfi szoros értelemben válik részesévé a Szent Péter által említett „királyi papságnak". Szent Ágoston szerint a szülők a családban gyermekeik „püspökei", akik részt kapnak a püspöki vezető és tanító hatalomból (Tract, in Joh. 51.13). Még tovább mehetünk: a ke­resztény család minden tagja apostoli hivatást tölt be, amikor életével tesz tanúságot hi­tünkről. Ez a tanúságtétel nem „szónokló", buzdító, tanító beszédekben nyilvánul meg, hanem a minden prédikációnál beszédesebb élet-hitvallásban. A keresztény család életét — paradoxonos kifejezéssel — olyan hivatásnak nevezhetjük, melyet azok is vállalhatnak, akiknek egyébként nincs semmiféle hivatásuk. Ha egy férfi vagy nő nem is találta volna meg élete „nagy hivatását", önmagát azonban a tanúságtevő családi élet szolgálatába állította, joggal mondhatja el, hogy „egész" ember, akinek nemes és tudatosan vállalt élethivatása van. Az, mert az életnek, az élet Urának állt szolgálatába.' A családi életet hivatásként vállaló magatartásnak egyszersmind szakrális, szentté for­máló jellege és ereje is van. A keresztény család tagjairól is elmondhatjuk Szent Pállal, hogy „meghívott szentek", akiket Krisztus „név szerint ismer és hív magához". A ke­resztény család a természetes alaptól, az életet szolgáló „teremtő hűségtől" fel tud és fel is kell, hogy emelkedjék ezekre a megszentelt magaslatokra. Ezeken járva már termé­szetessé válik, hogy az élet szolgálata azonos a krisztusi élet gazdagságának továbbadá­sával, az életnek testi és lelki vonatkozásban történő gyarapításával. A krisztusi titokza­tos test épp erre a reális hús-vér emberi alapra épül. Ismételten szóltak erről korunk pá­pái, amikor hangoztatták, hogy a kereszténységnek a természettel adott bázisra építve kell lelki értékekben is gazdagodnia. A család a keresztény élet iskolája „A keresztény család a keresztény életnek olyan iskolája, melyet semmiféle más iskola nem pótol­hat" — mondotta XXIII. János pápa. (Princeps pastorum, 1959.XI.28) Ha a keresztény szülők úgy vélekednének, hogy a fizikai életen s táplálékon kívül egyebet nem adhat­11

Next

/
Oldalképek
Tartalom