Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Dávid Katalin: Biblia és művészet
Dávid Katalin BIBLIA ÉS MŰVÉSZET Biblia és művészet kapcsolata olyan témája a művészettörténetnek, amelynek még összefoglalására sem vállalkozhatunk, hiszen kettőjük találkozása a kereszténység kezdete óta napjainkig élő valóság. Ezért a kapcsolat néhány sajátságát kívánom csak megemlíteni, azokat, amelyek az egymásra hatás legmélyebb lehetőségeit érintik és kezdetektől jelen vannak a művészet történetében. Ha ezt a kezdetet keressük, tehát a specifikumokat, amelyek jelzik a keresztény művészet megjelenését, elkülönülését a vele közvetlenül érintkező antik művészettől, a Biblia az, amely az indulást egyértelműen segíti meghatározni. Érdemes kitérnünk röviden a keresztény művészetnek kezdeti szakaszára, mert egyedülálló művészettörténeti sajátságot mutat. A történelemben nincs ugyanis egyetlen olyan átmeneti korszak sem, amelyet ne sorolhatnánk az előzőhöz, vagy a következőhöz és ilyenkor szinte konvenció kérdése, hogy a kutató az átmenetet az előző korszak „késői" periódusának vagy az új „korai" szakaszának minősíti. A művészettörténetben erre számos példát találunk, sőt azt is tapasztalhatjuk, hogy a hovásorolás kérdése hogyan változik. Egyetlen olyan átmenetet ismerünk, amely, bár az átmeneti jelleg minden vonását hordozza, mégsem sorolható az elmúló, illetve az elkövetkező korszakhoz: ez az ókeresztény művészet, a kereszténység kezdetének művészete, amelyet átmeneti jellege ellenére külön korszakként kell kezelnünk. A kiváló művészettörténész, Max Dvorzak két sajátságát emeli ki az ókeresztény művészetnek, amelyek döntően megkülönböztették az egykorú klasszikus művészettől, s bár mindkettő belső, tartalmi része az alkotásnak, mégis olyan meghatározó, amely miatt az antik művészettől átvett formai elemeket másképpen kezeli, más jelentéshálót sző bele. Az egyik, hogy az ókeresztény műalkotás értelme és célja mindenestől eltolódik a teológiai mondanivaló irányába, a másik, hogy megértéséhez sokkal nagyobb fokú beavatottság szükséges, s a szemlélő sokkal nagyobb fokú szubjektív, gondolati részvétele, mint azelőtt bármikor. (M.D.: A művészet szemlélete, Bp. 1980). Ugyanakkor maga a látvány, az alaki jegyek lehetetlenné teszik az elkövetkező korszakhoz való kapcsolást. Természetesen szó sincs arról, hogy ezzel valami szakadás állt volna be a művészet folyamatába, csupán annyit állítunk, hogy bár kötődik az előtte lévőhöz, és belefolyik az utána következőbe, de mássága autonómmá teszi: kölcsönzi a múltból az alaki jegyeket, ebből azonban semmit nem közvetít a jövő felé. Gondolatot ad a jövőnek, de ez az, ami elszakítja látványosan a múlttól. Érthetőbb az ókeresztény művészet önállósága akkor, ha az utána következő korszakot, a bizánci és a román kori művészetet figyeljük, amelyek inkább tanítómesterüknek tarthatják az antik művészetet, hordozva annak műfaji gazdagságát. Az ókeresztény művészet ilyetén önállóságát a kultúra nagy titkai közé sorolom és meggyőződésem, hogy ez azért vált lehetségessé, mert az emberiség történetének egyedülálló fordulata teremtette meg. A keresztény ember ezt így mondja: a megváltás történelmi valóság lett. Katakombákba rejtett képek ezek, kívül a római falakon. Alkotói ahhoz a képnyelvhez fordultak, amelyet a kortárs klasszikus művészetből ismerhettek, de ez valóban csak annyi volt, mint a nyelv, a szavak felhasználása az új tanítás hirdetésénél. Hiszen új szemléletet, új stílust kreáltak ezekből. Hic et nunc születik meg a művészetnek két olyan kiváltsága, amely napjainkig érvényes, és amely lehetővé teszi, hogy bizonyos témákban akár Wwr- bális tanítást is pótolni tudja, vagyis ne csak illusztráljon, hanem teológiát fogalmazzon meg. Ez a kettő — a tipológia és a szimbolika — üdvösségtörténetünk és hittitkaink vizuális megjelentetése. Ezt a kettőt szeretném most közelebbről megvizsgálni, hiszen mindkettő létét a hódító útjára akkor elinduló Biblia inspirálta, sőt intonálta. 71
