Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tarjányi Zoltán: Pedagogia christiana - Gondolatok a krisztusi-keresztény nevelésről
nül — tanításának a lényegét. Jézus ezért alkalmazta a példabeszéd műfaját, mert így a lét fontos kérdéseire olyan képes beszédű válaszokat tudott adni, melyek műveltség- és történelemfelettiek. Képei soha nem avulnak el, soha nem válnak túlhaladottakká (szőlőtő, aratás, pásztor stb.), mert mindegyikben úgy szól Istenről, mint az abszolút hatalomról, aki ugyanakkor emberszerető és irgalmas. Ezt az istenképet csak a legegyszerűbb képek és hasonlatok hordozhatják úgy, hogy az emberi életkor és élettapasztalat előrehaladtával egyre mélyebben és értőbben lehessen kibontani az üzenetet. Jézus tanítói működésében fontos szempont volt az egyénnek olyatén megragadása, amely semmilyen kényszerítéssel nem jár, teljesen meghagyja az illető szabadságát, ugyanakkor teljes lelepleződéssel, belső megvilágosodással jár együtt. A magvető, a tékozló fiú, a két testvér stb. példabeszédek hallgatói és olvasói belülről úgy éreznek személyes megszólítást, hogy közben nincsenek semmilyen lépésre sem kényszerítve. Saját maguktól függ, hogy elindulnak-e a Jézus-jelezte irány felé, s ha igen, mekkora tempóban és mekkora lépésekkel. Ám Jézus úgy szólítja meg az egyént, hogy az illető közösségi kötelékekben él. Tanítását nem az izolált individuumnak, nem is a társadalomnak ill. a világnak címezte, hanem a társadalomban és a világban élő egyénnek. Ezzel az volt a célja, hogy az őmellette döntő személy ne csak Istennel lépjen elszakíthatatlan kötelékbe, hanem vállalja a mikro- és makrotársadalomban is az iránta való hűséget: az Isten Országa polgáraihoz méltó radikális szeretet-programot. Az igényes szeretetét: azt, amelyik úgy lép személyes viszonyra Istennel, hogy a többi embert testvérnek és felebarátnak tekinti. Ez pedig nem más, mint a metanoia hiteles megélése: minden dolog értéke megváltozik az üdvösség optikájában, s ehhez a gondolkodásmód sokszoros megújítása szükséges. Jézus neveim, személyes kapcsolatai Jézusnak az volt a célja, hogy aki az általa hirdetett biztos igazságot felfedezi, az olyan életigazító tényezővé tegye azt, amelyben nevelődni, növekedni tud. Hogy többé, gazdagabbá váljon, hogy személyes tökéletesség felé haladjon. Ezért személyes kapcsolataiban olyan segítői szerepet vállalt, ami a másik teljes át- és hozzáformálódását kibontakoztatja. Olyannyira meg tudta szólítani az egyes embert, hogy az fejlődési távlatot biztosító biztonsághoz jutott. Úgy is mondhatnánk: a személyt úgy tudta magához vonzani, hogy az kilépve önmagából, Jézusban és a Jézushoz kötődő társakban is önmagára talált. Elég csak arra utalnunk, hogy a lehető legkülönbözőbb felfogású és múltú embert képes volt egy közösségbe beleintegrálni. Buzgó Simon zelóta volt, aki a megszálló rómaiak kiűzését tette vallásos életének fő céljává; s ez a Simon apostoltársként tudott együttműködni a vámosból lett tanítvánnyal, Mátéval, aki azelőtt a rómaiak kollaboránsa volt. Külön figyelmet érdemel Jézusnak azokkal szembeni viszonya, akik nem voltak képesek az Istentől származó törvényeknek engedelmeskedni, s nyilvánvaló bűnösként éltek. Számukra nemcsak a tékozló fiú példabeszédben adott vigasztaló útbaigazítást, hogy ti. ha meg tudjuk szeretni Istent, kapcsolatunkat is rendezni tudjuk vele. A bűnösökkel való találkozáskor derül ki Jézus határtalan irgalmassága: a bűnös asszony (Lk 7,37), a jobb lator (Lk 23,39), a házasságtörő asszony (Jn 8,1) esetében sosem a bűntől való óvakodást, az egyébként kemény ítéleteket mondó megváltói szavakat érvényesíti, hanem a múltból kiemelkedni, a múltnak meghalni tudó ember megrendítő méltóságát domborítja ki. Az, hogy külön-külön személyes mértékkel mér mindenkinek, az a Zakeussal, Simon farizeussal, a szír-főniciai asszonnyal, a gazdag ifjúval stb. való találkozásaiból derül ki. Pontosabban: úgy képviseli az egyetlen igazságot és egyetlen erkölcsi rendet, hogy a személy megtalálja saját magát és saját személyes távlatát az igazsággal való szembesülésben. Jézus pedagógiája nem a „kivétel erősíti a szabályt" vonalán érvényesül, hanem a személyválogatás nélküli, egyszerre igazságos és irgalmas istenképnek a szintjén, amelyen a kiváló, a jó, a gyarló, a botladozó és a rossz egyaránt személyes fogódzópontra lel. így az igazság sem csorbul, ám együtt jár, és egyszerre jelentkezik az irgalommal, a türelemmel. Mindez az áldozatos, önfeláldozó szeretetet tapasztaltatja meg az egyénnel úgy, hogy maga is ez irányban fedezi fel élete további értelmét. 63
