Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - KÖRKÉP - Fráter Tamás (ism.): Párbeszédet annak elszabotálása helyett. Hogyan bánjunk egymással az egyházban? (A Német Katolikusok Központi Bizottsága vitaanyaga)
csolatban állnak Krisztussal és részesednek az ő papságából. Ezért, az Isten népe tapasztalataihoz és adottságaihoz fűződő bensőséges kapcsolat nélkül, a jellegzetesen püspöki hivatal gyakorlása nem lehetséges. Eszerint, sajátos hivataluk gyakorlásához a püspökök rászorulnak a hívek élettapasztalatára és véleményére és a hívekkel folytatott párbeszédre." „A zsinat oly mély teológiai megalapozást adott, hogy egy olyan egyházat, amelyben nincsen párbeszéd, Isten akaratával ellentétesnek ítélt... Számunkra, a kinyilatkoztatása párbeszédes alakjában nyilatkozik meg a háromszemélyű Isten, aki önmagában is az Atya, a Fiú és a Szentlélek dialogikus közössége. A háromszemélyű Isten, az Ő dialogikus közössége, az egyház „végső mintaképe és létrehozó elve" (Unitatis redintegratio 2.). Tehát Isten párbeszédet folytat velünk, nem csak ő beszél, hanem szabad beleegyezésünkre és követésünkre vár, mert a párbeszéd magában Istenben van. Ha azonban Isten ilyen, és így cselekszik, annak a hívek közösségére nézve kikerülhetetlen következményei vannak az egyháznak párbeszédet kell folytatnia egyéb vallásokkal és a társadalommal. A zsinatnak az a tanítása pedig, hogy „mi közösen vagyunk az egyház" új ösztönzést ad a közösségi tudatnak. „Egyre több nő és férfi döbben rá az egyházért való felelősségére és várja el, hogy felelősként vegyék komolyan." Súrlódásokra ad azonban okot egy idejétmúlt vezetési stílus. A hivatalviselők fokozódó elbizonytalanodása és túlterheltsége és a körülöttük zajló változásokkal szembeni tanácstalanság mind arra késztetik őket, hogy párbeszéd és közös tervezés helyett bürokratikus formalizmusba meneküljenek A ZdK dokumentuma új gyakorlatot sürget. Mindenekelőtt: a jelenlegi helyzet nem rossz szándék következménye. „Ellenkezőleg! A jóakarat állandó túlterhelése a jellemző, egy olyan erkölcsi voluntarizmus, amely aszkétikus erőfeszítéssel próbálja meg azt bepótolni, ami a valóságismeretből hiányzik. Az egyházba olyan áldatlan moralizálás lo- pódzott be, ami kölcsönös erkölcsi megítélések légkörét alakítja ki, bűnbakot keres és félelmet terjeszt." Az eredmény: reményvesztés és agresszív reakciók. „A rezignációnak és az egyháztól való távolságtartásnak eszerint nem csak a kereszténység és a mindennapok egyre nehezebb összeegyeztethetősége, és nem csak egyes emberek tévedései és gyarlóságai az okai, hanem az egyházon belüli kommunikáció és kapcsolattartás gyakorlata és rendje is." Ezen csak akkor lehet segíteni, ha az egyházat valóban közösséggé, az egyházi kommunikációt párbeszéddé alakítjuk. A párbeszéd egymást személyes szabadságukban és teljességükben komolyan vevő, egymás előtt bizalommal megnyíló emberek közötti érintkezés, akik készek arra, hogy a másikkal való eszmecsere során saját véleményüket megváltoztassák... Az ilyen párbeszédben nem a beszélgetés tárgya a legfontosabb, hanem a személyek közötti kapcsolat... A párbeszédes emberi kapcsolatok lényege nem egy funkció, vagy látható teljesítmény, hanem a másik személy olyannak elfogadása, amilyen, és az iránta való érdeklődés." „Ez annál inkább válik lehetségessé, minél inkább ugyanazon értékek mellett köteleződnek el az emberek, és főleg akkor, ha ezek között az értékek között az igazi bizalom is szerepel. A kereszténységben mégis csak kellene valaminek lennie, ami megkönnyíti az emberek számára, hogy párbeszédben érintkezzenek, azaz bizalmukat ne csak önmagukba, hanem mindig embertársaikba is vessék és ezért még a sikertelenség kockázatát is vállalják." Mindez megelőlegezett bizalmat, a másik ember komolyan vételét és szaktudásának tiszteletét követeli meg. A gyakorlatban ehhez társul, hogy időt kell találni a másik emberrel való foglalkozásra — a személytelen tevékenységek eltökélt és áldozatokkal járó korlátozása árán. Megfordítva viszont tudomásul kell venni, hogy fokozódó igénybevétellel járó világunkban nem tudunk — a tisztségviselők pedig különösképpen nem tudnak — mindig, mindenki rendelkezésére állni. Az időhiányból egyenesen következik, hogy a vezetőnek tudnia kell feladatai tekintélyes részét munkatársaira bízni, azok munkájába nem beavatkozni, minél többeket bevonni — nekik egyszerre bizalmat, jogkört és feladatot adva. Az első szavak; az első lépések; új élet A ZdK vitaanyag második fele gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. Három fő fejezetre tagolódik. 1. Búcsú a klerikalizmustól. Szót kémek a világiak. 2. Búcsú a patriarchátustól. Szót kémek a nők. 3. Búcsú a centralizmustól. Szót kémek az egyházközségek. Fejezetenként a problémafelvetést elvi válasz, majd a konkrét tennivalók felsorolása követi. 241
