Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - KÖRKÉP - Mihályi Gilbert: Az egyház a dialógus mestere vagy tanulója?
ző cselekvésmód is, de mindenkor megmaradt az egyház tanítása, hogy a hitre senkit sem szabad kényszeríteni" (12.). A kommunió öntudatosulásában az egyház elhagyta a kereszténytelen vetélkedést és e téren is a dialógust, az ökumenizmust, a keresztények testvéri egységének munkálását tette feladattá. Egyben bűnbánattal bevallotta a testvérek elleni erőszak, szeretetlenség vétkeit: „Alázatosan könyörögve kérünk bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (7.). A zsinat elismerte a nem keresztények értékeit és velük is dialógust kezdeményezett. Főleg a hinduizmusra, buddhizmusra és az iszlámra vonatkoztatva jelentette ki: „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Az egyház buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel, párbeszédet folytatva s együttműködve más vallások követőivel, mutassák be a keresztény hitet és életet, de ismerjék el, őrizzék meg és fejlesszék tovább azokat a lelki és erkölcsi, társadalmi és kulturális értékeket, amelyek ezekben a vallásokban találhatók" (2.). A magyar egyháznak is meg kell újulnia Ebben jelölte ki hazánk történelmi feladatát II. János Pál pápa 1991. évi látogatásakor. Lényeges kérdés tehát: mennyire lép rá a magyar egyház a zsinati megújulás útjára. Farkas Beáta egyetemi docens a Pax Romana 1993. évi kongresszusán így jellemzi a helyzetet: Amit eddig létrehozott az egyház, nem azt mutatja, hogy gyógyító közösség tud lenni a társadalomban. Inkább hadiállásokba helyezkedik, mert hiszen mindenki — sajtó, liberálisok, stb. — bántja, támadja. Ebből csak úgy lehet kijutnia, ha új arcot tud mutatni. De ez csak úgy lehet hiteles, ha belső és külső arca fedi egymást. Belsőleg meg kell újulnia; híveit ismerje el felnőtteknek, szabadsággal és szabad véleménynyilvánítással, együttműködő szellemben. Kifelé pedig a pluralista társadalomban nyitottan, ne pa- temalisztikusan viselkedjék, mint az ember az emberhez, nem mint főnök az alattvalóhoz. — Horányi Özséb, a Pécsi Bölcsészettudományi Egyetem dékánja ugyanazon a kongresszuson az egyház feladatát így összegezte: Ha az egyház a mai korban teljesíteni akarja missziós küldetését, olyan lépésekre kell elhatároznia magát, amely korábbi identitásától talán messze esett, nem feltétlenül az elvek, de mindenképpen a gyakorlat szintjén. Vagyis meg kell teremtenie az egyházi nyilvánosságot, az egyház saját bekő nyüvánossági fórumait. — A jezsuita Morei Gyula rámutat a fonákságra, és teljes megújulásra ösztönöz: A papság megmaradt az emelvényen, nem vegyül el a nép közé, bár a liturgikus reformban megfordították az oltárt. — Dr. Seregély kíván egri érsek, a Magyar Püspöki Kar elnöke az elmúlt negyven év tartósan bénító hatására utal, amikor az egyház tevékenységével elégedetlenkednek: „Még mi, papok sem tudjuk függetleníteni magunkat a szinte csak a túlélésre összpontosított papi élet negyven esztendejének hatása alól." (Új Ember, 1993. március 21.) — Dr. Dankó László kalocsai érsek elismeri elmaradottságunkat „Évek óta azt kell tapasztalnom, hogy a II. Vatikáni zsinat szelleme sajnos még mindig nem igazán járta át a magyar egyházat. Amikor tavaly apostoli vizitátorként végiglátogattam szemináriumainkat, meg kellett állapítanom, hogy még teológiai oktatásunk sem nőtt fel eléggé ehhez a feladathoz. Kuriózumként hangzik, de igaz: találkoztam olyan paptestvérrel is, aki dicsekedve mondta, hogy sohasem olvasta még végig a zsinat dokumentumait." (Új Ember, 1993. április 4.) A megújulás az egész egyház kötelessége, papoké és világiaké egyaránt. — Mayer Mihály pécsi megyéspüspök őszintén kimondja, hogy a hívek többet tehetnének: „A zsinat által megfogalmazott célok elérésére folyamatosan törekednünk kell. A tanítás hatékonyságának és eredményességének föltétele azonban: voltak-e, vannak-e elégséges számban tanítók? Volt-e megfelelő számú és életkorú papság? A társadalomban létezett-e az az értelmiségi réteg, amelynek a zsinati tanítást terjesztenie kellett volna? Sokan várták és keresték ezt a réteget." (Új Ember, 1993. május 16.) — Dr. Tringer László kérdezi, vajon az egyház párbeszéd helyett nem az igazság birtokosaként, felsőbbrendűsége tudatában oszt tévedhetetlen igazságot? Pedig az evangélium örömhír, üdvösségüzenet, amely párbeszédet feltételez, hiszen személynek szól, és mérlegelésre, továbbgondolkodásra szólít (Teológia, 1992/3. 144-145. old.). — Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök rámutat, hogy a papság jó része ahhoz szokott hozzá, hogy „csak az van jól elintézve, amit én teszek". De mindegy mi az ok, „én nem adom ki a kezemből". Ezen talán a jövő generációban lehet segíteni a papságnak. 236
