Teológia - Hittudományi Folyóirat 27. (1993)
1993 / 4. szám - KÖRKÉP - Mihályi Gilbert: Az egyház a dialógus mestere vagy tanulója?
Ez történt az inkvizícióban. IX. Gergely De Haereticis című dokumentuma szerint az eretnekeket akaratuk ellenére is kényszeríteni kell — saját érdekükben — az üdvösségre. A Szent Officium 1633-ban elítélte Galileo Galileit, pedig, amint II. János Pál mondotta rehabilitációjakor, „Galilei a Szentírás-értelmezés terén éleslátóbb volt a kortárs teológusoknál". Amerika meghódításakor erőszakosan térítették a bennszülötteket. „Beszélhetünk-e megváltásról, ha a misszionáriusok hadsereggel érkeznek? Ha pokollal ijesztgetik őket, hogyan jelentsen ez a vallás felszabadulást számukra?" — kérdezi Gerard Zserdin OFM, perui misszionárius (Hitélet, Újvidék-Szeged, 1993. január, 8-9.). A dialógus teljes hiánya és a „más"-ság teljes megvetése volt a kínai ritusvita. Az egyház hatalmi szavával intézte el. A szélsőséges vallási türelmetlenség és összeférhetetlenség Húsz János cseh reformátort a konstanzi zsinaton 1415-ben eretneknek nyilvánította és máglyahalálra ítélte, az ellenreformáció kölcsönös üldözéssé és vallásháborúvá fajult. Az egyház a világgal szemben is ellenséges magatartást tanúsított, a haladó szellemű gondolkodás gyanús volt számára. Eszmecsere helyett egyszerűen elítélte. XVI. Gergely pápa 1848-ban a „Mirari vos" kezdetű enciklikájában a véleményszabadság elismerését azzal utasította el, hogy „nem lehet ugyanolyan szabadságot biztosítani a tévedésnek, mint az igazságnak". IX. Pius pedig az 1864-ben kiadott Syllabusban tévedésként elítélte azt az állítást, miszerint „a mai időkben nem kívánatos, hogy a katolikus vallás legyen, minden más felekezetet kizárva, az egyetlen államvallás" (Orsy László SJ, Keresztények és a Szabadság, 34. Magyar Pax Romana Kongresszus, 1992. Lillafüred, 162. old.). „Galileitől IX. Pius 1864-es Syllabusáig, sőt X. Pius alatti modernizmus idején is a hivatalos egyház küzdött a modem emancipációs folyamat ellen, megkérdőjelezte a tudomány és kultúra, a politikai közösség autonómiáját, elítélte a modernséget mint modernizmust" (Szabó Ferenc SJ, Távlatok, 1991/1.11. old.). „A tanítóhivatal figyelmeztetése a modernizmus veszélyével kapcsolatban jórészt indokolt volt, de a túlzásokra való ellenhatás sok káros következménnyel is járt: megbénította a kutatást, a szellemi megújulást" (Szabó Ferenc SJ, Kereszténység és a Szabadság, i.m. 46. old.). Mindez egyszerűen melléfogás volt? Inkább bizonyos szemléletnek folyománya, mert a hivatalos egyház hatalmi tekintélyelvűségben és az igazság egyedüli birtoklásának tudatában fölényesen, önkényesen és erőszakosan a más-ságot gyakran rossznak, károsnak minősítette, s így elutasította, elvetette, üldözte, — mintha az Úr azzal bízta volna meg, hogy Országát tűzzel-vassal hirdesse. E rövid történelmi áttekintés is elénk tárja, hogy az egyház gyakran nem viselkedett a dialógus mestereként. A II. Vatikáni zsinat — történelmi áttörés, megújulás Az évszázadok tragikus gyakorlata és eltorzulásai után a II. Vatikáni zsinaton az egyház a kommunió-misztérium szemléletében visszatalálva saját léte titka teljesebb megértésére, történelmi áttörést vitt végbe és a megújulás útjára lépett. A megkeresztelteknek Krisztussal és Krisztusban egymással való kommuniójában találta meg energiáit önreformjának, amely „a keresztény élet elmélyítésében és az egyházi élet változásnak alávetett formáinak korszerűsítésében" áll, ahogy a Liturgikus Konstitúció legelső szavai hirdetik. A zsinat a megújulás szent hevületében az Új Pünkösd kiáradását érezte és ujjongott: „A Szentlélek újítja meg, tanítja és vezeti az egyházat adományaival, s az Evangélium erejével megfiatalítja" (Az Egyház, 4.). Ennek a lelki reneszánsznak ihletésében az egyház kitárult a világ felé és szolidaritást vállalt az emberiséggel: „Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is" (Egyház a mai világban, L). Ebből következett a földi dolgok viszonylagos önértékének és önállóságának elismerése, a földi tevékenység emberi és keresztény értékelése és az emberekkel való dialógus fontosságának hangsúlyozása. A Vallásszabadságról szóló nyilatkozat — a megújulás szellemében — nemcsak elhatárolódás a türelmetlenségtől és ellenségeskedéstől, hanem egyben mea-kulpázás is: „Bár Isten Népének életében — ez a nép pedig a történelem viszontagságai között zarándokol — előfordult az evangéliumi szellemnek kevésbé megfelelő, sőt azzal ellenke235
