Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - FÓRUM - Tomka Miklós - Mocsári Gabriella - Katona Nándor: Hozzászólások P. Schellenbergnek a Teológia 1991. 3. sz. 160-164. oldalon megjelent írásához: Lelkipásztorkodás és keresztény megújulás
FÓRUM Hozzászólások P. Bemardin Schdlenberger: „Hogyan rombolja szél magát az egyház? — Őszinte szó a lelkipásztorkodás mai kríziséről" című írásához (TEOLÓGIA 1991.3. sz. 160-164 old.) LELKIPÁSZTORKODÁS ÉS KERESZTÉNY MEGÚJULÁS Bemardin Schellenberger tanulmánycíme szíven üt: „Hogyan rombolja szét magát az egyház? Őszinte szó a lelkipásztorkodás mai kríziséről."? (Teológia 1991.3.160-164. o.). Schdlenberger saját fájdalmát és örömét közli, — egy trappista szerzetes élményeit és megoldáskeresését, aki egy 1900 lelket számláló faluban szolgál. Helyzetleírása magyar falvakra is érvényes lehet. Városi településekre azonban nem. Sem Németországban, sem nálunk. Megoldásai pedig félmegoldások. Talán ezért hiszi, hogy az egyház „szétrombolja magát". Saját szeretetteljes lelkipásztorkodásából talán ezért nem nyilvánvaló számára a hajnalodó megújulás. Mi Schellenberger látlelete? Valaha 3-500 főre jutott egy pap, aki mindenkit ismert. S a kereszténység a közösség életgyakorlata volt. Ma az egyház a modem, szolgáltató üzem racionális szervezetét másolja: a munkamegosztással, a specialistákkal, de személytelenül. így a tanítás elmélet marad; az ünnep nem a hétköznapok betetőzése, hanem elszigetelt, egyedi alkalom; a liturgia formális kötelességteljesítéssé válik; a hívek egyre gyorsabb ütemben elmaradnak. S mi a javasolt megoldás? „A lelkipásztorkodás minden modem modelljével szemben — írja Schdlenberger —> mint amilyen a világiak bekapcsolása, a pap-pótlék, a munkatársak, a körök és a pap nélküli egyházközségek, ez volt és marad a lelkipásztorkodás legjobb modellje: a pap egy áttekinthető számú keresztény szolgája, testvére is kísérője, áld értük él, áld ismeri őket, s aki együtt ünnepli velük a különböző szentségek alakjában az Úr jelenlétét közöttük; a pap mintegy emberileg és szociológiailag megfogható község és közösség középpontja." Az ilyen településen azután — állítólag — szinte önmagától felébred a hívekben a kölcsönös „lelki gondozásra" való elhivatottság. Őszintén irigylem páter Schellenbergert. Mert olyan faluban működik, ahol a rokoni, szomszédsági, iskolatársi, ismeretségi viszonyok még eleven közösségi hálót alkotnak, — amibe ő beleilleszkedhet, amit megkeresztelhetett, amit az egyház társadalmi alapjává tehetett. Belátom, hogy működésének első lépése a személyesség megteremtése. Akiknek életét nem osztom, azoknak Istenről sem beszélhetek hitelesen. A bürokrata pedig, legyen bármilyen alapos és szorgalmas, alkalmatlan az Örömhír továbbadására! Abban is egyet értek, hogy minden keresztény közösségnek joga van saját vezetőre, továbbá joga van a közösségi szeretetet beteljesítő Eucharisztiára, aminek ünneplését ideális esetben a közösség elöljárója vezeti. Ez volt az őskeresztények gyakorlata. Ma sincs jobb nála. A mai helyzetnek ellenben van néhány olyan sajátossága, amit nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni: 1. Az emberi-társadalmi kapcsolatok hálózata ma nem az élet egységes és egyetlen szövedékét strukturálja, hanem különböző életszférákat, külön-külön. Nem is olyan régen szomszédság, rokonság, kortárs csoportok, munkaszervezet, ugyanazon egyedüli társadalmi valóság különböző oldalait alkották, — az emberi összetartozást sokféleképpen erősítve. Ma más a rokonok, más a munkatársak, más az együtt ingázók stb. csoportja. Az ember ma sokféle közegben él (s a legtöbben nincs igazán „otthon"). Régen a társadalomszervezet „közösségi" típusú volt, ma funkcionálisan differenciált. 25
