Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)

1992 / 1. szám - FÓRUM - Tomka Miklós - Mocsári Gabriella - Katona Nándor: Hozzászólások P. Schellenbergnek a Teológia 1991. 3. sz. 160-164. oldalon megjelent írásához: Lelkipásztorkodás és keresztény megújulás

2. A korábbi kapcsolatokat a társadalmi-gazdasági és a politikai átalakulások szétzilálták, megtépázták. Korábban a szülők lakóhelye és társadalmi helyzete meghatározta a gyermekekét. Ma ez sokkal kevésbé érvényes, sőt, sokan egyetlen életpályán is sokféle lakóhelyet, szakmát, pozíciót és akár több házastársat és az így adódó többféle családirokoni kapcsolatokat vágigpróbálnak. Természetesen eközben a társadalmi környezet is újra és újra változik. Egyre nehezebb megőrizni a közösségi kapcsolatokat. Kevés a közösség. Szétaprózódott társadalomban magunknak élő emberekké váltunk.

3. Mind a marxista ideológia, mind a nyugati életszínvonal után rohanó mindennapi materializmus felelős azért, hogy társadalmilag elfogadottá, sőt normává vált az önzés. A rászorulók ellátását az államtól várjuk. A Harmadik világ éhezőivel nem törődünk mindaddig, amíg legalább olyan jól nem élünk, mint nyugati szomszédaink. Társadalmi felelősséget (akár csak ingyenes társadalmi munkát), vagy közéleti szerepet nem vállalunk, hiszen magunk hasznára „kell" robotolnunk. A közösségiség hiánya nem csupán társadalomszervezeti tény, hanem a magyar (s talán több más) nép súlyos erkölcsi torzulása. Ez olyasvalami, ami egyszerűen nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Bűnbánat és változásra törekvés nélkül ellenben nincs megigazulás.

Ez a társadalmi feltételrendszer magában hordozza azt a követelményt, hogy a keresztények teremtsenek másfajta gyakorlatot. A változásnak két szintje van — s annak megfelelően lehet beszélni az általános papságból és a szolgálati papságból adódó különböző feladatokról. Az a személyes szeretet, amiről B. Schellenberger ír, éppúgy elemi keresztény követelmény, mint az Istenről való tanúságtétel életünkkel, s alkalomadtán szóba foglalva is. Ez papnak és világinak egyaránt küldetése (noha lehet, hogy a világiakat erre még figyelmeztetni, nevelni kell). S mivel minden krisztushívő erre hivatott, ezt a szeretetet, gondoskodást, az emberek életében, örömében, bajában osztozkodást a pap nem sajátíthatja ki magának. Ezekről a feladatokról szólva nem beszélhet egyes szám első személyben! Ha mégis ezt teszi, megcsalja azokat, akikhez fordul, hiszen nem ösztönzi őket hasonló tevékenységre. S megcsalja őket, mert egyirányú kapcsolatokat épít. S megcsalja őket, hiszen magához vonz egy olyan szerepet, amit közösen kellene ellátni. Nagyon kell vigyázni, hogy a másokért vállalt felelősség ne fajuljon atyáskodássá s ne sorvassza el az emberekben csírázó egymás iránti felelősséget.

(Persze egy döntő kérdésben nem lehet Schellenbergerrel vitatkozni. Sőt! A személyes ismeretség nélkül, a település és az emberek életében való részvétel nélkül a papi munka olyan basáskodás, ami miatt Jézus a farizeusokról igen kemény szavakat mondott. Ha a pap munkája olyan személytelen, mint mondjuk, a villanyóra-leolvasóé, akkor a lelkipásztorkodás léleknélkülivé és eredménytelenné válik. De ennél élesebben is fogalmazhatunk. A híveket nem ismerő, őket magával nem egyenrangú közösségteremtő partnernek tekintő pap nem csak papi feladatához, hanem keresztényi küldetéséhez is hűtlen, akinek szavai és viselkedése homlokegyenesen ellentétes dolgokat képviselnek.)

Egy házaspárnak az az egyik fő feladata, hogy olyan gyermekeket neveljen, akik maguk is majd alkalmassá válnak arra, hogy megfelelő felelősséggel családot alapítsanak és ugyanígy gyermekeket neveljenek. Ez az élet rendje. A pap legsajátosabb feladata a közösségi felelősségre ébresztés, a közösségteremtésben való segédkezés, a közösségek támogatása és a különböző közösségek együttműködésének szervezése. A „közösség" mindezekben az esetekben egymást ismerő és segítő emberek együttese. A „közösség" kell, hogy legyen a papnak a „gyermeke", aki felnő és önállósodik és majdan önmaga is meg tudja fogalmazni hitét és tovább tudja adni azt, és új közösségek létrejöttében segédkezhet. Tehát a pap segít a hívek „felnőtt kereszténnyé" válásában, miközben nagyon kell, hogy vigyázzon arra, hogy ne csorbítsa az ahhoz szükséges szabadságot, hanem majdan bocsássa önálló útra „gyermekeit", a közösségekben élő felnőtt keresztényeket.

Schellenberger atya ideálja szerint „a pap egy áttekinthető számú keresztény szolgája, testvére és kísérője". De rögtön hozzáteszi, hogy „korunkban valami szörnyű dolog történik a paphiány következtében: mind kevesebb lesz a lehetőség erre a megélt valóság26