Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fries, Heinrich - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az ökumené mai állása - katolikus szemmel
Mindennek nem örülhetünk. Nem kívánatos az ökumenikus türelmetlenség, ha tartós konfliktushoz vezet az egyházban: a konfliktus mint tartós állapot, káros az ökumenére is, amely csak mint az egész egyház mozgalma érheti el a célját. Ebben is lesznek feszültségek, de ezeket az elevenség jeleiként kell viselni, és párbeszédben, félelem nélkül kell megoldani. Az ökumenikus rezignáció pedig belső ellentmondás. Az ökumené céljának a föladása bűn az egyház küldetése ellen, amely Jézus végrendeletében hangzik el: „legyenek egyek, hogy a világ higgye, hogy Te küldöttéi engem." Túlhaladott stádiumként föladni az ökumenét azért, hogy a világ fontosabb problémáit oldjuk meg, annyit jelent, hogy eldobjuk magunktól azokat a lehetőségeket, amelyekről éppen a mai világban nem mondhatunk le. Aki kijelenti: „Beléptünk a posztöku- menizmus stádiumába, a visszamaradok nem érdekelnek bennünket, a felekezeti problémákat már nem vállaljuk, mi már sokkal előbbre vagyunk", — azt az a veszély fenyegeti, hogy egy újabb felékezetet hoz létre. Az erre való törekvés azonban nem az átfogó egység elérését szolgálja, hanem a szétszakítottság új szubjektumának a bevezetését. Az egység nem valósulhat meg az egyházak mellett; belőlük kell sarjadnia mint önmaguk kiteljesedése. Az ökumené nem léphet a felekezetek helyére, a felekezeteknek kell mind jobban az ökumené hordozójává és alanyává lennie. AZ ÖKUMENÉ AKADÁLYAI ÉS EZEK OKAI Első helyen a félelmet kell említenünk. Az emberek félnek a változástól. Idegennek tekintik a másikat, akivel nem lehet kapcsolatot teremteni. Félnek föladni azt, ami az övék volt, ami bizalmas kapcsolatokat és otthont jelentett, félnek a folytonosság, a profil és az identitás elvesztésétől, félnek, hogy gátszakadás következik be, amit senki sem tud majd megállítani. Ez a félelem nem tudja elképzelni, hogy milyen alakot nyer majd az egyház — és az egyházak — az ökumené jegyében. Biztosabb a megszokott miliő, mint az út az ismeretlenbe, mint Ábrahám útja. Ehhez a félelemhez könnyen kapcsolódhat a hatalomra törekvés. A megőrzés buzgalma merev nyakassághoz vezethet, a felekezeti hűség a mozdulni sem tudó, erőszakos, mindenáron való kitartáshoz. Mindezzel csak annak a felismerése tud szembeszállni, hogy az egység nem saját identitásunk és profilunk elvesztését jelenti, hanem nyereség egy új és nagyobb alakban. Az egyházak mennyiségileg is gazdagodnak, minőségileg is. A profilok megmaradhatnak s meg is kell maradniok mint Jézus Krisztus végtelen gazdagságának a kifejezése: a profilneurózisok viszont fölöslegesek lesznek. Ezzel függ össze az is, hogy ismét mások azt mondják: a katolikus egyháznak, s a többi egyháznak is, elég gondja van önmagával, a saját berkeiben fölmerülő problémákkal és nehézségekkel, ezért egy kis szünetet kellene tartam. Úgy látják, hogy az ökumenikus mozgalom dinamikája csak növeli az úgyis meglévő nyugtalanságot. S ennek nem utolsó sorban az az oka, hogy a jelenlegi krízis egyik fő forrása éppen az ökumenikus nyitás. Válaszunk: hogy az egyház saját portáján elég gond és nehézség van, nem tagadjuk. Azt azonban igen, hogy könnyebben meg tudjuk ezeket oldani, ha magunk közt maradunk és kirekesztjük az ökumené kérdését. Ez ma már nem is lehetséges. Azt is meg kell gondolnunk, hogy éppen az ökumenizmusból, a többi egyházzal való találkozásból jöhet a döntő segítség a belső krízis megoldásához. A gondolkozási szünet ne tartson soká, mert esetleg egészen megáll a gondolkodás. Egyébként a krízist nem szabad csak negative értékelni, hanem összes lehetőségével együtt kell nézni, vagyis mint változást és döntést jelentó szituációt. A katolikus egyház megújulása — a zsinat nagy ügye és gyümölcse — elképzelhetetlen lett volna az ökumenikus gondolat nélkül. Ennek kioltása azt jelentené, hogy elapasztanánk a megújúlás forrását, csökkentenénk reményét és az egyház hitelét, megfeledkeznénk Krisztus parancsáról, nem vennénk komolyan az egységért való imádságot. 70
