Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fries, Heinrich - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az ökumené mai állása - katolikus szemmel
tek, s nem egy bástyát leromboltak. Soha nem szabad elfelednünk, amit már elértünk. Mindez alapot ad a további reményre és bizakodásra, hogy ami most „még nem", az a nem is olyan távoli jövőben megvalósul. Az ökumené jelen feladataihoz tartozik a katolikusok részvétele az ökumenikus dialógusokban, azok dokumentumokban való rögzítésében. Eddig a legjelentősebb a Limai Dokumentum, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának (a hit és az egyházi alkotmány kérdéseivel foglalkozó bizottságnak, melynek katolikus teológus tagjai is vannak) kon- veigencia-nyilatkozata a keresztségről, az Eucharisztiáról és a papságról. A dokumentum nem az ellentétek ismétlésére, hanem a konvergenda kimutatására törekszik, s néhány pontban konszenzust is tud felmutatni. Ez utóbbiakat nem közömbösség vagy se- kélyes nivellálás hozza létre, hanem az elmélyülés, valamint az átfogó biblikus, történelmi és dogmatikai reflexió. A pápaság nehéz kérdése is tárgya az ökumenikus dialógusoknak és dokumentumoknak. E vonatkozásban a legerősebb benyomást az anglikán-katolikus dialógus teszi. Sajnálatos, hogy ennek eredményét, a „Final report"-ot Róma nem fogadta barátságosan. Ez azonban nem jelent végleges elutasítást, hiszen a Hittani Kongregádó döntése ellentétben áll azokkal az alapelvekkel, amelyeket prefektusa, Ratzinger bíboros fogalmazott meg a keleti egyházakra vonatkozóan: „Rómának nem kell többet követelnie a Kelettől a primátus kérdésében, mint amennyit megfogalmaztak és gyakoroltak az első évezredben". Ezek az örvendetes dokumentumok csak akkor lesznek élővé és hatékonnyá, ha az egész egyházban, vagyis mind a bázison, mind a vezetésben elfogadják őket és átültetik a gyakorlatba. Mert akkor derül ki, hogy a teológiai munka csak egy része az egyházi valóságnak. Ez ugyanis több mint a teológia summája, bármennyire törekszik is az arra, hogy az élő gyakorlat elmélete legyen. Az ökumené és az uniós törekvések történelme paradox: mennél nagyobb egyetértésre jutnak a teológiában, annál erősebben jelentkeznek a nem teológiai faktorok és mozgósítják az ellenállás és a tehetetlenség erőit. A második vonás az ökumené helyzetrajzában: a könyörögve kérő szavak ökumenizmusa ez, mégpedig nagyon intenzíven. Németországtól búcsúzva mondta II. János Pál pápa: „Jézus imája azok egységéért, akik hisznek Benne, mindannyiunk számára új élet és új vágyakozás forrása. Mint Róma püspöke minden erőmmel beleállok a vágyakozásnak ebbe az áramába. A Szentlélek szavát és Krisztus akaratát ismerem föl benne, s ezekhez hű akarok maradni a végsőkig. Az egység szolgája akarok lenni, végig akarom járni mindazokat az utakat, amelyeken Krisztus vezet bennünket évszázadok és évezredek tanúsága szerint annak a nyájnak az egységére, amelyben egyedül Ő az egyetlen és biztonságot adó Jó Pásztor." Rá kell mutatnunk azonban egy másik tendenciára is. A könyörgő szavak ökumenizmusa mellett és azzal ellentétben sokakban erős a törekvés arra is, hogy ne lépjük át a II. Vatikánum és az ökumenikus direktóriumok által meghatározott keretet, — elsősorban a Hivatal és az Úrvacsora kérdésében —, s hogy minden ilyen irányú kísérletet gyanakvással fogadjunk, saját ügyünk elárulásának tekintsük. E felfogás képviselői sokkal jobban vigyáznak a belső homogenitás megőrzésére, mintsem, hogy bármit is kezdeményeznének az ökumené területén. A keresztény vallásfelekezetek egykor inkább a szakadást vállalták, hogy befelé egyek legyenek, s mintha most is meg akarnának maradni ebben az állapotban, hogy megőrizzék a belső egységet. Sőt, mintha egyre magasabbra tennék az ökumené mércéjét, hogy aztán minden újonnan felfedezett különbséget győzelemként ünnepeljenek. Megmerevednek a status quo-ban, s azzal nyugtatják magukat, hogy a felekezetek viszonya lényegesen jobb és barátságosabb, mint korábban bármikor, mivel eljutottunk a kiátkozás- tól a párbeszédig. Mindez nem vitatható, de kérdéses, hogy ezzel megoldódott-e az ökumené feladata, letörlesztettük-e ökumenikus felelősségünket. Az „eddig és ne tovább" fogalmazódott meg az új Codex Iuris Canonici-ben. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy kialudt volna benne a zsinat szelleme, hisz annak alapján, Isten 68
