Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fries, Heinrich - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az ökumené mai állása - katolikus szemmel
gazdag népek közötti feszültség fölszámolásához, az éhség és nyomor leküzdéséhez, a faji megkülönböztetés megszüntetéséhez, a fegyverkezési őrület megállításához, az átfogó bizalom megteremtéséhez. A keresztény hitre van szükség, s nem csupán egy felekezetre, amikor az emberek értelmet és tájékozási pontot keresnek élet és halál, világ és történelem problémáiban, az erkölcs, a lelkiismeret és a felelős kontroll kérdésében: meg szabad-e tennünk mindazt, amire technikailag képesek vagyunk, hogyan lehetünk úrrá emberileg és erkölcsileg technikai hatalmunkon? Mindebben igazi kihívás és nagy lehetőség rejlik a kereszténység számára. Ez viszont nincs meg a különálló felekezeti tervek divergenciájában, de megvan a közös kérdésfelvetés és válasz meggyőző konvergenciájában és konszenzusában. Ebbe az egyházak pozitiven és produktív módon vihetik bele saját történelmi tapasztalataikat. A felekezetek múltja így új jelentőségre tesz szert. Az ökumené sürgőssége végül jelentkezik abban a tényben is, hogy ma az emberiség átfogó egységre törekszik, s ez a törekvés erősebb, mint a vele járó nehézségek és az oly sokszor tapasztalt eredménytelenség. Ez az akarat a közös kötelesség tudatából születik, abból a tudatból, hogy az emberiség sorsszerűén együvé tartozik, akár az életben, akár a halálban. Vajon ném kellene-e, hogy a keresztények egysége, a vallások között megvalósuló béke példaerejű modell és reményt keltő kezdeményezés legyen az emberiség egysége felé vezető úton? Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1983-ban Vancouverben tartott közgyűlése egy eucharisztikus látomásról beszélt, amely szerint az egyházak egysége az Úr asztalánál az üdvösség és kiengesztelődés látható jele lehetne a világ számára. Mert az eucharisztikus közösség radikális kihívást jelent minden igazságtalanság, rasszizmus, választófal és elnyomás számára. Persze nem hallgathatjuk el, hogy többen úgy gondolják: az ökumené túlhaladott, a múlté. Azt mondják, hogy az emberiség egysége, a világ problémáinak a megoldása fontosabb, mint a keresztények, netán a vallások egysége, amely csak részleges, a világot alig érintő probléma. Hozzáteszik, hogy a kereszténység a történelem folyamán sokszor inkább a népek közti szakadékok létrejöttét és az ellenségeskedést segítette elő, mintsem, hogy egységükhöz és békéjükhöz járult volna hozzá. Közben azonban megfeledkeznek arról, hogy civilizációnk és kultúránk alapjai, az emberi jogok, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás mind keresztény gyökérnek. Mi marad mindebből, ha gyökerüket teljesen elvágják? Ebből a megfontolásból is új erőre kaphat az ökumené sürgőssége. Vannak, akik azt mondják: mi már megoldottuk az ökumené problémáit. Nem értjük az egykori különbségeket és ellentéteket, posztökumenikus korban élünk, ezt praktizáljuk. Az persze nem világos, hogy miben áll és min alapszik ez a kor; lehet koncentráció és meghatározott cél, de lehet erózió is egy olyan minimum alapján, amelyben már alig vannak nyomai a keresztény hitnek. De ezen túlmenően: aki elfojtja történelmét, kénytelen lesz azt megismételni. Tehát ez a nézet sem oltja ki az ökumené sürgősségének a tudatát, hanem újra csak a szemünk elé állítja. Amit eddig mondtunk erről a szituációról, vagyis, hogy csak ambivalens és dialektikus módon fogható fel, abból nem a protestáns és katolikus felfogás különbözősége következik, hanem inkább egysége, s így ez maga is hozzájárulás az ökumenéhez. AZ ÖKUMENÉ HELYZETE Amikor katolikus szemmel kíséreljük meg fölvázolni az ökumené helyzetét, először is azt kell mondanunk, hogy éppen katolikus szempontból az utolsó 30 évben több történt ezen a területen, mint korábban évszázadok során. Ami korábban elképzelhetetlen volt, most magától értetődik. A Második Vatikáni Zsinaton az ökumené ügyét a bizalmatlanságból eredő gyanúsítgatásokból a katolikus egyház tudatába emelték. Ezt a folyamatot többé nem lehet meg nem történtté tenni. Az egykori mezsgyekövek hídpillérekké let67
