Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - KÖRKÉP - Somfai Béla: Szervátültetés: a születésszabályozás vitáinak előjátéka
Az életfenntartás mesterséges eszközeinek alkalmazása vagy azok visszavonásának időpontja lényegében a halál beálltának meghatározásától függ. Manapság sok kórházban találhatunk olyan ápoltakat, akik mesterséges életfenntartó eszközök segítségével évekig az élet és halál határvonalán lebegnek pusztán azért, mert hozzátartozóik, ápolóik és esetleg a bíróság nem tudtak megegyezni a halál beálltának kérdésében. Félhalott emberekről manapság tehát nemcsak képletes értelemben lehet beszélni. Ez a tény is növeli a szervadományozással szembeni viszolygást. Ha szerveink felhasználásához megadtuk előzetes beleegyezésünket, nem tudhatjuk, hogy ki és milyen kritériumok alapján fogja megállapítani a biológiai halál és az azt túlélő szervek használhatósága közötti fontos, de bizonytalan határvonalat. Ez az idegenkedés az oka annak is, hogy a kérdés közösségi szempontjai a köztudat hátterében maradtak, noha az elért eredmények az emberi összetartozásnak és egymásrautaltságnak kézzelfogható bizonyságot adtak. Szerveink „örökbeadásának" növekvő lehetőségei halálunkat túlélő közösségi kapcsolatokra utalnak. Szerveink adományozása meghosszabbítja földi jelenlétünket a megsegített vagy megmentett embertárs személyében. Az emberi család közösségből fakadó erkölcsi kötelezettség túlnő egyéni érdekeken; nemcsak a közösség érdekeinek védelméért kell életünket veszélynek kitenni vagy feláldozni, hanem embertársunk életének megmentéséért is. A szervadományozás erkölcsi kötelessége ebben a lehetőségben gyökerezik és súlya ennek mértékétől függ. A holttestből vett szerv átültetésének a katolikus erkölcstanban nincs erkölcsi nehézsége, az élő testből vett szerv adományozása azonban bonyolult erkölcsi problémát jelent. Amint bizonyítani fogjuk, a kérdésben elfoglalt álláspont kapcsolatban áll a születésszabályozás és más, napjainkban vitatott kérdés erkölcsi kiértékelésével is.2 Embertársaink kritikus állapota nemcsak vér, csontvelő vagy szövetek, hanem szervek adományozását is szükségessé teheti. Ennek erkölcsi kötelező ereje is az egymásra utaltságunkban gyökerezik, pontos mértékét azonban nem könnyű megállapítani. Az okos önszeretet megköveteli azt, hogy az adományozó által elszenvedett kár kedvező arányban legyen a szükséget szenvedő embertárs számára biztosítható segítség mértékével. Ugyanez feltehetőleg, de nem magától érthetően, megszabja az adományozás erkölcsi lehetőségének határát is: életünk fenntartásához szükséges szervek nem adományozhatok, mivel ez saját halálunkat okozná.3 Ezen a határvonalon belül azonban az elszenvedhető vagy elszenvedendő kár és a beteg számára biztosított előny arányát nem könnyű megállapítani. Megengedhetik-e a szülők azt, hogy kiskorú gyermekük egyik veséjét életveszélyben forgó beteg (ikertestvérének odaadja? Amikor szervátültetés csak élő testből volt lehetséges, hasonlóan nehéz és vitatott kérdés volt például az, hogy egyik szemünk szaruhártyáját odaadhatjuk-e egy olyan vaknak, aki a félszemre okozott vakságunk árán visszanyerhette legalább egyik szemére a látást. A problémára visszatekintve Paul Ramsey így fogalmazta meg a kérdést 1970-ben: „Okozhatunk-e gyógyíthatatlan kárt egy egészséges embernek azért, hogy egy másiknak az egészségét megjavítsuk?"4 Az okozott kár és a segítség arányának felmérése alapjában véve attól függ, hogy az egyéni mivoltunkban gyökerező, vagy a közösségi természetünkből fakadó kötelezettségnek adunk-e elsőbbséget; individualista vagy közösségi erkölcsszemléletből indu- lunk-e ki. A test épségén ejtett kár és a felebarátnak adott segítség aránya a kiindulópontnak tulajdonított fontosságtól függ. Erkölcsszemléletünk ugyanis alapvető emberi és vallásos beállítottságunkban gyökerezik, a konkrét kérdésekre vonatkozó érvek erre épülnek. A szerv- átültetés kérdésének rövid története azt mutatja, hogy kiértékeléséhez kezdetben az individualista erkölcsszemléld alapján kerestek magyarázatot, ez az igyekezet azonban sikertelennek bizonyult. Az emberi test fizikai egységének megőrzése erkölcsileg nagyobb súllyal esett latba, mint a felebarát megsegítésére irányuló kötelesség. Ez a tény annál is szembeötlőbb, mivel hagyományosan közösségi szempontok adták meg nagyon sok kérdés elbírálásához a kiindulópontot. Mivel Szent Tamás az egyént a közösség szerves részének tekintette, ő a közjó védelmében látta a halálbüntetés lehetőségét5 XII. Pius pápa és a H Vatikáni zsinat előtti katolikus 35
